Elhunyt Csányi József

Egy olyan ember távozott el közülünk pénteken délután, aki szó szerint a fél életét a DVTK-nak szentelte. 83 éves korában elhunyt Csányi József, a DVTK egykori kiváló labdarúgója, aki pályafutása befejezését követően edzőként és szakosztályvezetőként is szolgálta a klubot. Két kisebb megszakítással 45 éven keresztül dolgozott a vasgyári csapat sikeréért. Utánpótlás edzőként nem csak remek labdarúgók egész sorát nevelte ki, hanem fontos szempontnak tartotta a gyerekek lelki nevelését is, az volt a célja, hogy ne csak jó futballistákat, hanem jó embereket is csiszoljon a rábízott palántákból.

Józsi Bácsi a Ferencvárosban kezdte pályafutását, ahonnan egészen kalandos körülmények között kellett Szegedre igazolnia, innen pedig Szolnok közbeiktatásával került Miskolcra. Gyerekkori álma volt, hogy a Ferencváros labdarúgója legyen. Ez teljesült is, végigjárta a szamárlétrát a Kinizsiben, majd bemutatkozott a felnőtt csapatban is, de végül 1955 őszén Miskolcon lelt otthonra.

Fiatal korában arról álmodozott, hogy NB1-es futballista legyen, és egyetemi diplomát szerezzen. Kitartó, szorgos munkával mindkét álmát valóra is váltotta. Pályafutása nem lehetett volna ennyire sikeres, ha nincs mellette imádott felesége, Kati néni, akivel több, mint 60 éven keresztül élt boldog házasságban. Akinek volt szerencséje ismerni Csányi Józsefet, az tudja, hogy egy kivételesen jó ember földi életének végére került pont a mai napon.

Azt, hogy ezt a fantasztikus embert megismerhettem, és őszinte csodálója lehettem, Benczés Miklósnak köszönhetem. 2013 elején Miklóssal szerettem volna interjút készíteni, aki szívesen vállalta is a felkérést, de azt javasolta, hogy előbb ismerjem meg és beszélgessek Józsi Bácsival, aki szerinte méltánytalanul lett elfeledve és sokan nem is tudják, milyen komoly eredmények állnak mögötte diósgyőri pályafutásban és eredményességben is. Miklós elmondta, hogy a mindig csendes és szerény "mérnök úr" a DVTK "aranycsapatának" árnyékában maradt, hiszen más generációhoz tartozik és az Ő személye valahogyan nem kapott akkora odafigyelést. Pedig neki is van kötődése az aranycsapathoz is, de hát ezt is kevesen tudják.

Józsi Bácsi segítője volt ugyanis Szabó Gézának, a diósgyőri Aranycsapat mesterének. A mai világban már szinte teljesen hihetetlen lehet, de a Lenin Kohászati Művekben vezető beosztásban dolgozó Csányi József minden fizetség nélkül munkálkodott akkoriban a csapat sikeréért. A gondjaira bízott utánpótlás játékosok rajongtak érte, szigorú volt, de emberséges. Nemcsak a pályán követte játékosai fejlődését, hanem iskolai tanulmányaikat is figyelemmel kísérte. Ha kellett, akkor az iskolák igazgatóival, tanáraival is összefogott játékosa érdekében.

Elfeledett legenda címmel 4 részes sorozatban mutattuk be az amigeleken.hu olvasóinak Csányi József pályafutását.

Az első részben pályafutásának a DVTK-t megelőző korszakát mutattuk be, majd végig követhettük diósgyőri korszakának legfontosabb eseményeit. A harmadik részben az edző és sportvezető Csányi József munkásságáról olvashattunk, a sorozat záró, negyedik részében pedig egykori játékosai emlékeztek vissza szeretett edzőjükre.

Az amigeleken.hu azzal tiszteleg Csányi József csodálatos pályafutása és munkássága előtt, hogy újra, immár egyben megjelentetjük a visszaemlékezés mind a 4 részét. A megemlékezés végén található linkekre kattintva elénk tárulnak az egyes részek.

Előtte valamennyi részből szeretnék kiragadni egy-egy érdekes szeletet, ami kedvcsinálóként szolgálhat arra, hogy időt szakítsunk Csányi József fordulatokban igazán bővelkedő és sikeres pályájának nyomon követésére.

Édesapjának mindvégig nagy hálával adózott, amiért teljesített gyerekkori álmát és levitte a Kinizsi kölyökcsapatának edzésére: "A ferencvárosi pályafutásom 1947-től 1953-ig tartott. Minden nehézsége ellenére csodálatos időszaka volt az életemnek. Reggel vonattal mentem Pestre, iskola után villamossal irány a Kinizsi pálya és mivel a vonatok a háború után nagyon-nagyon ritkán közlekedtek, már éjszakába nyúlt, mire hazaértem. Végigjártam a ranglétrát, bekerültem a kölyök-, a serdülő- majd az ifjúsági válogatottba is. Érdekesség, hogy alacsony termetem ellenére centerhalf poszton játszottam. Olyan csapattársaim voltak az ifiben, mint Dalnoki Jenő, Hári László és Guba Balázs. Fantasztikus tehetségek voltak mindhárman. 7 mérkőzésen léptem pályára a Fradi – akkor még Bp. Kinizsi - felnőtt csapatában, debütálásomra 1952.04.05-én került sor a Vasas ellen. Ekkor még nem töltöttem be a 19. évemet."

Kalandos körülmények között igazolt Szegedre. Erről így mesélt a sorozat első részében: "1954 tavaszán a Kínai Labdarúgó Szövetség meghívására egy Magyar C-válogatott utazott többhetes kínai bemutató túrára. Vonattal bejártuk egész Kínát, mindenhol tömött lelátók előtt játszottuk a meccseket. Minden mérkőzést hatalmas felhajtás vezetett be. A kínaiak tanulni akartak tőlünk, ezért hívták meg csapatunkat. Együtt edzettünk velük, lesték minden mozdulatunkat, Szusza Feri látványos megoldásait sokszor tátott szájjal nézték. Keleti Márton 1951-ben készült filmjét, a „Civil a pályán”-t, melynek egyik főszerepét maga Szusza Feri játszotta, egész Kínában hatalmas sikerrel vetítették. A kínai túra életre szóló élmény marad számomra. Hazajövetelünk után azonban olyan váratlan dolog történt, ami nagyban befolyásolta életem további alakulását. A repülőtéren már várt az edzőm, Sós Károly, azonban nem volt módom beszélni vele, mert odalépett hozzám két egyenruhás katonatiszt és közölték velem, hogy holnaptól a Szegedi Haladásban folytatom a pályafutásomat. Sós Karcsi a habitusából eredően leordibálta a tiszteket, próbálta elhajtani őket, de ők kerek-perec megmondták, ez parancs, végre kell hajtani. Mivel még a katona voltam, nem volt mit tennem, teljesítenem kellett a parancsot. A reptérről hazavittek Biára, majd irány Szeged. Annyira sietősen kellett Szegedre utaznom, hogy szeretett klubomtól, csapattársaimtól és edzőimtől sem tudtam elbúcsúzni, a laktanyában Édesapámnak kellett leadnia a fegyveremet és a felszerelésemet."

A Diósgyőrbe való átigazolásról így emlékezett vissza: "1955 őszén leszereltem, majd a bajnokság után hazaköltöztünk Biára. Itt kerestek meg a diósgyőri vezetők. Még szegedi játékosként egy Újpest - Szeged meccs alkalmával már beszélgettem velük egy esetleges diósgyőri átigazoláson, így megkeresésük nem ért váratlanul. Hívott a Tatabánya is, de a Diósgyőr részéről rendkívül korrekt ajánlatot kaptam, aminek legfontosabb eleme egy lakás volt, hiszen már útban volt nagyobbik fiam, József. Nagyban befolyásolta döntésünket az is, hogy Miskolcon lehetőségem adódott egyetemi tanulmányokat folytatni. Továbbra sem tettem le ugyanis arról az álmomról, hogy diplomát szerezzek."

Diósgyőri pályafutásának egyik csúcspontja a Palermo elleni Középeurópa Kupa párharc volt: "Az 1959/60-as bajnokságban 5. helyezést értünk el, ezzel vidék legjobbja címet szereztünk. Ez feljogosított minket arra, hogy induljunk a Középeurópai Kupában. 1960-ban – a kupa történetében egyetlen alkalommal - a sorozat úgy került lebonyolításra, hogy országonként az első 6 csapat mérkőzött meg egy másik ország, ugyanazt a helyezést elért csapatával oda-visszavágó alapon és a megszerzett pontok alapján hirdették ki a végső győztest. Hazánkat a Ferencváros, az MTK, az Újpest, a Vasas, a Tatabánya és a Diósgyőr képviselte. Mi az olasz bajnokság 5. helyezettjével, a Palermo csapatával csatáztunk. A csodálatosan szép palermoi Calcio stadionban 1960. július 3.-án 8.000 néző előtt lejátszott mérkőzésen nagyon megleptük az olaszokat. Hatalmas hőség volt, 38°C-ot mutatott a hőmérő, amihez mi nem voltunk hozzászokva. Az első félidőben kétgólos előnyt szereztünk, amire az olaszok csak egy góllal tudtak válaszolni. Az első gólunkat az én indításomból szerezte Iván. A diósgyőri visszavágón vereséget szenvedtünk ugyan, de így is 2 pontot szereztünk a magyar csapatnak és ennek a sikernek is köszönhetően összesítésben Magyarország nyerte meg a Középeurópai Kupát!

Szakosztályvezetőként abban a szerencsében volt része, hogy együtt dolgozhatott Sebes Gusztávval, az Aranycsapat egykori szövetségi kapitányával. Életének erre a részére így emlékezett a 3. részben: "Hatalmas élmény volt Sebes Guszti bácsival együtt dolgozni. Neki az volt az edzői hitvallása, hogy ha a csapat nem hozza a várt eredményeket és a jobb szereplés érdekében frissítés szükséges, bátran hozzá kell nyúlni a fiatalokhoz, be kell dobni őket a mélyvízbe, mert egy gyengébb szereplés esetén új lendületet tudnak adni a csapatnak. Azt vallotta, hogy természetesen ügyelni kell az idősebb-fiatalabb játékosok arányának megfelelő megválasztására, mert a rutin, a tapasztalat sok helyzetben elengedhetetlenül szükséges. Ezt a szemléletet én is magamévá tettem és el is kísért engem több évtizedes edzői pályafutásom során. Néhány esetben előfordult az is, hogy ennek kiöregedőben levő, nagynevű játékosok „estek áldozatául”, de az élet később igazolta ezeknek a döntéseknek a helyességét."

Utánpótlás edzőként számtalan remek labdarúgót nevelt, akik hálásak is voltak neki a törődésért és az odafigyelésért. Edzői pályájára így gondolt vissza szintén a 3. részben: "Majd három évtizedes edzői pályafutásom során rengeteg, tehetségesebbnél tehetségesebb labdarúgó pallérozódott a kezeim alatt, akik később az NB1-ben is szerepeltek. A teljesség igénye nélkül szeretnék felsorolni néhányat közülük: Teodoru Borisz, Szűcs István, Szűcs János, Koleszárik Sándor, Lippai Sándor, Takács József, Kiss István, Czeglédi László, Molnár István, Farkas János, Hanyecz Béla, Kuttor Attila, Dancs Attila, Budai Tibor, Szlifka Miklós, Vitelki Zoltán.

Amikor gyerekekkel foglalkoztam, mindig arra törekedtem, hogy ne csak az edzőjük, hanem inkább amolyan második apjuk legyek. Rendre visszatérő vendég voltam az iskolákban, mindig jó kapcsolatokat ápoltam az iskolaigazgatókkal, tanárokkal és folyamatosan nyomon követtem játékosaim tanulmányi eredményét. Nálam olyan soha nem fordulhatott elő, hogy valamelyik játékosom megbukott volna az iskolában. Amikor közeledett a pályaválasztás, minden kapcsolatomat és ismeretségemet felhasználtam arra, hogy a gyerekek a számukra lehető legjobb iskolában tanulhassanak tovább."

A visszaemlékezés 4. részében tanítványai meséltek egykori Mesterükről. Budai Tibor, aki 34 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt, ezekkel a szavakkal méltatta Józsi Bácsi edzői munkásságát: "Csányi Józsi bácsi labdarugó pályafutásom meghatározó alakja volt. A DVTK serdülő1-ből egyenesen az ifi1-be kerültem, aminek Józsi bácsi volt az akkori edzője. Ő a szárnyai alá vett, és azonnal bizalmat is szavazott nekem a csapatban.

Hihetetlen pozitív emberi tulajdonságokkal rendelkezett. Felnőtt emberként kezelt bennünket, és ez akkor nekem, 16 éves gyereknek nagyon érdekes volt. Talán ezért alakult ki bennem az, hogy nagyon fölnéztem rá, és tekintek rá a mai napig teljes tisztelettel. Nagyon szerettem edzésekre, meccsre járni, és nagyon büszke voltam, hogy a Józsi bácsi vezette DVTK ificsapatának a labdarúgója lehettem. Folyamatosan táplálta bennem azt az érzést, hogy nemsokára a hőn áhított első csapat tagja lehetek. Vakon megbíztam Józsi bácsiban, soha nem csalódtam benne. Szakmai hozzáértése megkérdőjelezhetetlen, hisz a labdarúgó pályafutása és a fociban eltöltött vezetői beosztása mindenek fölött állt. Azt tartotta küldetésének, hogy belőlünk is minél jobb embert és futballistát faragjon a DVTK számára."

Józsi Bácsi! Nyugodj békében!

Elolvasom az Elfeledett legenda 1. részét >>>>

Elolvasom az Elfeledett legenda 2. részét >>>>

Elolvasom az Elfeledett legenda 3. részét >>>>

Elolvasom az Elfeledett legenda 4. részét >>>>