Egy elfeledett legenda - Csányi József - 3.rész

Sorozatunk harmadik részében sportvezetői és edzői pályafutását mutatjuk be.

Idén ünnepli 80. születésnapját. Ferencvárosi nevelésként Diósgyőrben lett legendává. Két kisebb megszakítással 45 évig küzdött a diósgyőri sikerekért, játékosként, szakosztály-vezetőként, majd edzőként is szolgálta a piros-fehér színeket. 216 mérkőzésen lépett pályára Diósgyőr mezben és 35 gólt szerzett. Pályedzőként segítette Szabó Gézának, a diósgyőri Aranycsapat edzőjének a munkáját, és hosszú éveken át foglalkozott a diósgyőri utánpótlással. Áldozatos munkájával számos tehetséget nevelt ki szeretett klubjának.

Sorozatunk harmadik részében sportvezetői és edzői pályafutását mutatjuk be.

„Aktív pályafutásom befejezését követően 1968 nyarán Pesti György klubelnök kért fel arra, hogy vállaljam el a szakosztályvezetői tisztséget és dolgozzunk együtt közösen a további sikerek elérése érdekében. Gyurival oly sok éven át küzdöttünk együtt a pályán, olyan sok nagy csatát éltünk meg, így természetesen igent mondtam korábbi harcostársamnak.

Az őszi szezon első nyolc meccsén mindössze 7 pontot szerzett a csapat, ezért Teleki Gyula edző felállt a kispadról és a csapat kettős irányítással folytatta a bajnokságot. A vezetőedzői posztot másik korábbi csapattársam, Szigeti Oszi kapta meg, akinek szaktanácsadóként a korábbi szövetségi kapitány, a nagy tekintélynek örvendő Sebes Gusztáv segítette a munkáját. Osziéknak sikerült elkerülniük a kiesést, beleszaladtak ugyan egy 9-0 –ás vereségbe az Újpest ellen, de az utolsó három meccsen veretlenek maradtunk és biztosítottuk az első osztályú tagságunkat. Ebben az időben a sportiskolásokkal együtt több mint 200 igazolt játékosunk volt. Hatalmas kihívást jelentett a csapatok és a játékosok ügyeinek intézése, a meccsek és utazások szervezése. Akkoriban persze még nem álltak rendelkezésre azok a technikai vívmányok, amik ma már nagyban megkönnyítik az ügyek intézését.

Bal oldali képen Sebes Gusztáv látható, a jobb oldalin Szigeti Oszkár nyilatkozik Szepesi Györgynek

Hatalmas élmény volt Sebes Guszti bácsival együtt dolgozni. Neki az volt az edzői hitvallása, hogy ha a csapat nem hozza a várt eredményeket és a jobb szereplés érdekében frissítés szükséges, bátran hozzá kell nyúlni a fiatalokhoz, be kell dobni őket a mélyvízbe, mert egy gyengébb szereplés esetén új lendületet tudnak adni a csapatnak. Azt vallotta, hogy természetesen ügyelni kell az idősebb-fiatalabb játékosok arányának megfelelő megválasztására, mert a rutin, a tapasztalat sok helyzetben elengedhetetlenül szükséges. Ezt a szemléletet én is magamévá tettem és el is kísért engem több évtizedes edzői pályafutásom során. Néhány esetben előfordult az is, hogy ennek kiöregedőben levő, nagynevű játékosok „estek áldozatául”, de az élet később igazolta ezeknek a döntéseknek a helyességét.

A következő bajnokságnak Tátrai Sándor vezetőedzővel vágtunk neki, Szigeti Oszi a tapasztalatszerzés érdekében az ifjúsági csapatot vette át. Tátrai nagy névnek számított a szakmában, hiszen labdarugóként a Ferencváros színeiben egyaránt háromszor nyert bajnoki címet és Magyar Kupát. Nagy reményekkel érkezett Diósgyőrbe, lenyűgözte az új stadionunk és a hatalmas nézősereg. Sajnos, nem sikerült maradandót alkotnia, az 1969-es bajnokságban a 12. helyen zártunk, mindössze két ponttal megelőzve a kieső Egyetértést és az őszi idény folyamán idegenben nyeretlenek maradtunk.

Ebben az évben fejeztem be egyetemi tanulmányaimat és szereztem meg a kohómérnöki oklevelet. Nagy reményekkel vágtam neki a „civil” életnek, a szakosztályvezetést átadtam ugyan Hörich Tibornak, de az egyesülettől nem szakadtam el, utánpótlás edzőként szolgáltam tovább szeretett klubomat.

Az elkövetkezendő években a III. csapat és az ifi-I mellett is dolgoztam. Olyan játékosok játszottak nálam a III. csapatban, mint Oláh Feri, Szűcs Lajos, Tatár Gyuri, az ifiből pedig olyan játékosok kerültek ki a kezem alól, mint Teodoru Borisz, Szűcs István, Szűcs János vagy Kiss József. Tevékeny szerepem volt abban, hogy a megyéből több tehetség is Diósgyőrben folytatta pályafutását, így került hozzánk a későbbi válogatott Borostyán Misi, valamint Fükő Sanyi, Tokár Béla és Hanyecz Béla is.

1974 őszén az előző évben még pályaedzőként dolgozó Szabó Géza vette át az első csapat irányítását, engem pedig felkértek, hogy legyek Géza segítője. Nagy megtiszteltetés volt számomra a felkérés, természetesen nem mondhattam nemet rá. Két nagyon szép évet dolgoztam együtt Gézával, aki nem véletlenül volt hat és fél idényen, 215 mérkőzésen keresztül a csapat edzője. Kiváló edző volt, fantasztikus edzéseket vezetett, erőnlétileg olyan szintre hozta a csapatot, hogy az párját ritkította a mezőnyben. Géza tudatosan építette fel az edzéseket, mindenben kikérte a véleményemet, közösen beszéltünk meg mindent. Egy ilyen beszélgetés végén döntött úgy például, hogy Kutasi Lacit a középpályáról visszavisszük a hátvédsorba. Az élet utólag igazolta ennek a döntésünknek a helyességét!

Az első évben újoncként a 11. helyen végeztünk úgy, hogy az ötödik helyezett Videoton mindössze három ponttal szerzett többet tőlünk. A bajnokság hajrájában mutatkozott be a felnőtt csapatban Borostyán Misi és Fükő Sanyi, akik a későbbiekben nagyon sok emlékezetes, szép pillanatot szereztek a diósgyőri publikumnak.

Az 1975-76-os csapatképen Csányi József a középső sor jobb szélén ül, a jobb oldali képen az első sor bal szélén áll, a guggoló Szabó Géza mellett.

Az 1975-76-os bajnokságot szenzációsan kezdtük! Négy forduló után három győzelemmel és egy döntetlennel a tabella második helyén álltunk, de a szezon zárásakor is a nagyon előkelő, hatodik helyen vártuk a folytatást. Az őszi szezonban sikerült megőriznünk hazai veretlenségünket. A tavasz első két mérkőzése még remekül sikerült, megvertük itthon a Vasast, majd idegenben pontot raboltunk az Újpesti Dózsától. Ezt követően azonban mélyrepülésbe kezdett a csapat, sorra szenvedtük el a nem várt vereségeket és a bajnokságot végül a 14. helyen zártuk, éppen megmenekülve a kieséstől.

A bajnokság után ismét válaszút előtt álltam és úgy döntöttem, hogy a civil foglalkozásomat helyezem előtérbe, visszatértem tehát a Lenin Kohászati Művekbe, korábbi munkahelyemre. A labdarúgástól azonban nem akartam teljesen elszakadni, ezért előbb a MÉMTE-nél, majd Alsózsolcán edzősködtem. Ennek a két csapatnak nagyon erős kötődése volt a DVTK-hoz. Az alsózsolcai csapatnak az a Fazekas Jóska volt az elnöke, aki akkoriban nagyon sokat tett a Diósgyőrért, amiért nagy szeretettel gondolok vissza rá most is és ezért is ültem le nagyon szívesen a zsolcai kispadra.

1980-ban tértem vissza Diósgyőrbe és az ificsapat edzéseinek irányítását kaptam feladatul. Nagyon jó társaság formálódott a kezeim között, amely a 18 csapatos elsőosztályú bajnokságot a negyedik helyen zárta. Remek kis csapat volt, tele nagyon tehetséges futballistákkal. Az utolsó fordulóban a Fradi ellen idegenben a következő összeállításban szerepeltünk:

Gondos – Takács, Csorba, Csáki, Búza – Baghy, Kiss, Gonda – Szlifka, Lippai, Túróczi (Polyák).

Közülük Kiss, Takács és Csorba meghívást kapott az ifjúsági válogatottba. Takács, miután bemutatkozott a felnőtt csapatban is, tagja volt az 1984-es moszkvai Európa-bajnokságon aranyérmet szerzett ifjúsági válogatottnak!

Az 1984-85-ös bajnokságban is szép sikert értünk el az ifjúsági csapattal. A Nemzeti Bajnokság ifjúsági csoportjában a hetedik helyen zártunk. Az utolsó fordulóban a következő felállásban léptünk pályára:

Nagy – Hanyecz (Breznai), Magyar, Szamkó, Budai T., - Tihar, Dancs, Budai I. - Farkas (Tunik), Fekete, Lippai (Novák).

A záró mérkőzésen Hanyecz és Lippai góljaival győzedelmeskedtünk és szereztük meg a hetedik helyet.

Majd három évtizedes edzői pályafutásom során rengeteg, tehetségesebbnél tehetségesebb labdarúgó pallérozódott a kezeim alatt, akik később az NB1-ben is szerepeltek.

A teljesség igénye nélkül szeretnék felsorolni néhányat közülük: Teodoru Borisz, Szűcs István , Szűcs János, Koleszárik Sándor, Lippai Sándor, Takács József, Kiss István, Czeglédi László, Molnár István, Farkas János, Hanyecz Béla, Kuttor Attila, Dancs Attila, Budai Tibor, Szlifka Miklós, Vitelki Zoltán.

Amikor gyerekekkel foglalkoztam, mindig arra törekedtem, hogy ne csak az edzőjük, hanem inkább amolyan második apjuk legyek. Rendre visszatérő vendég voltam az iskolákban, mindig jó kapcsolatokat ápoltam az iskolaigazgatókkal, tanárokkal és folyamatosan nyomon követtem játékosaim tanulmányi eredményét. Nálam olyan soha nem fordulhatott elő, hogy valamelyik játékosom megbukott volna az iskolában. Amikor közeledett a pályaválasztás, minden kapcsolatomat és ismeretségemet felhasználtam arra, hogy a gyerekek a számukra lehető legjobb iskolában tanulhassanak tovább.

Edzői pályámra visszagondolva rengeteg szebbnél szebb emlék elevenedik fel bennem. Remek edzőkollégákkal, egy nagyszerű kollektívával dolgozhattam együtt. A mostoha pályaviszonyok közepette is mindenben segítettük egymás munkáját, ahol csak tudtuk.

Remélem, nem bántom meg vele a többieket, de négy kollégámat név szerint is szeretném kiemelni: Szabó Gézának a két év közös munkán túl azért is nagy hálával tartozom, mert Diósgyőrből való távozásakor magával vitte Recskre Józsi fiamat. Géza remek kis csapatot csinált Recsken is, ahonnan Józsi egészen NB1-ig vitte Egerben.

Farkas Gabitól, Horváth Feritől és Hódi Zolitól pedig olyan sok segítséget kaptam a munkámhoz, ami nélkül nem érhettem volna el ilyen szép sikereket edzői pályafutásom során. Hódi Zolitól vettem át a Szűcs Pista és a többiek nevével fémjelzett ificsapatot, akikkel remek eredményeket értünk el. Zoli nemcsak a labdarúgásra oktatta a gyerekeket, ő egy igazi nevelő volt, aki az életre is nevelte a srácokat. Volt, akit ő tanított meg késsel-villával enni, de neki köszönhettük többek között azt is, hogy az elég elhanyagolt állapotú öltözőket otthonosabbá tették, kimeszelték, fogasokkal szerelték fel.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy ferencvárosi nevelésként Miskolcon leltem otthonra és töltöttem csodálatos évtizedeket a Diósgyőr szolgálatában. Szavakkal kifejezhetetlen hálával tartozom csodálatos feleségemnek, aki jóban-rosszban támogatott mind labdarúgó, mind pedig edzői pályafutásom alatt. Azt nem kell különösebben bizonygatnom, hogy a délutáni edzések és a hétvégi meccsekkel járó utazások mennyi időt elvontak a családtól, de az én szeretett Katikám csodálatosan összefogta a családot és segített mindenben az évtizedek alatt. „

Kedves Józsi Bácsi!

Köszönjük, hogy megosztottad velünk páratlanul izgalmas diósgyőri pályafutásod legérdekesebb pillanataid és engedd meg, hogy a diósgyőri szurkolótábor nevében nagyon jó erőt és egészséget kívánjak Neked és kedves Feleségednek, Kati néninek is!

A riport létrejöttéhez külön köszönet Benczés Miklósnak, de nagy segítségemre volt Varga Lajos „A futball-labda diósgyőri útja” című könyve is, ami nem hiányozhat egyetlen DVTK szurkoló polcáról sem.