Egy elfeledett legenda - Csányi József

Ferencvárosi nevelésként Diósgyőrben lett legendává.

Idén ünnepli 80. születésnapját. Ferencvárosi nevelésként Diósgyőrben lett legendává. Két kisebb megszakítással 45 évig küzdött a diósgyőri sikerekért, játékosként és edzőként is szolgálta a piros-fehér színeket. 207 mérkőzésen lépett pályára Diósgyőr mezben és 35 gólt szerzett. Edzőként segítette Szabó Gézának, a diósgyőri Aranycsapat edzőjének a munkáját, és hosszú éveken át foglalkozott a diósgyőri utánpótlással. Áldozatos munkájával számos tehetséget nevelt ki szeretett klubjának.

Hihetetlenül izgalmas és fordulatokban bővelkedő pályafutás áll mögötte. Mindkét fiatalkori álmát sikerült megvalósítania, NB1-es futballista lett és egyetemi diplomát is szerzett. Az élvonalban a Bp. Kinizsi színeiben debütált, a kohómérnöki oklevelet pedig Miskolcon szerezte meg.

Páratlanul izgalmas visszaemlékezéseit több részletben közöljük. Az első részben életének a Diósgyőrbe történő átigazolást megelőző időszakáról mesél Józsi Bácsi. Egy olyan korszak képe bontakozik ki az olvasók előtt, ami a mai fiatalabb generáció számára szinte elképzelhetetlen.

Józsi Bácsi! Meséld el, légy szíves az amigeleken.hu olvasóinak, hogyan kezdődött a labdarugó pályafutásod és hogyan lettél diósgyőri játékos!

1933. július 10-én születtem Bián. 7 éves koromban Balassagyarmatra költöztünk, Édesapám ugyanis itt kapott munkát, fogházőrként dolgozott a gyarmati börtönben. Itt kötöttem közeli barátságot a labdával, egy nagyon jó barátommal naphosszat fociztunk a gyarmati pályán.

A világháborút követően a családunk visszaköltözött Biára, középiskolai tanulmányaimat pedig Budapesten folytattam a Tanítóképző iskolában. Nagyon szerettem focizni, minden vágyam az volt, hogy focista legyek, ezért megkértem Édesapámat, vigyen el a Fradi kölyökcsapatának az edzésére. Édesapám teljesítette a kívánságom és ezért nagy hálával tartozom neki.

A ferencvárosi pályafutásom 1947-től 1953-ig tartott. Minden nehézsége ellenére csodálatos időszaka volt az életemnek. Reggel vonattal mentem Pestre, iskola után villamossal irány a Kinizsi pálya és mivel a vonatok a háború után nagyon-nagyon ritkán közlekedtek, már éjszakába nyúlt, mire hazaértem. Végigjártam a ranglétrát, bekerültem a kölyök-, a serdülő- majd az ifjúsági válogatottba is. Érdekesség, hogy alacsony termetem ellenére centerhalf poszton játszottam. Olyan csapattársaim voltak az ifiben, mint Dalnoki Jenő, Hári László és Guba Balázs. Fantasztikus tehetségek voltak mindhárman.

7 mérkőzésen léptem pályára a Fradi – akkor még Bp. Kinizsi - felnőtt csapatában, debütálásomra 1952.04.05-én került sor a Vasas ellen. Ekkor még nem töltöttem be a 19. évemet.

1953-ban be kellett vonulnom katonának, a laktanyában írni, olvasni és számolni tanítottam írástudatlan katonatársaimat, mellette persze edzettem a Kinizsiben. Az eskütételig minden edzésre csak katonai kísérettel mehettem. Engem persze nem zavart a kíséret, az volt a lényeg, hogy edzhettem. Ebben az időben egy barátomtól skarlátot kaptam és ez a betegség meghatározó volt a további pályafutásomat illetően. Hetekig kezeltek kórházban, a skarláttal járó magas láztól rendkívüli módon legyengültem. 1954 tavaszán még a betegség utóhatásaival bajlódtam, mikor az edzőm, Sós Károly szólt, hogy a Kínai Labdarúgó Szövetség meghívására egy Magyar C-válogatott utazik egy többhetes kínai bemutató túrára. Azt javasolta, utazzak el a csapattal Kínába, erősödjek meg újra, nem mellesleg pedig hasznos tapasztalatokat is szerezhetek az út során. A majd 30 fős utazó keretben nagynevű, válogatottat is megjárt játékosok, valamint fiatal tehetségek kaptak helyet. Olyan játékosokkal volt szerencsém egy csapatban pályára lépni Kínában, mint Szusza Ferenc az Újpestből, az MTK-s Kovács Ferenc, valamint a Honvéddal 5 bajnoki címet szerző Babolcsay György. A csapat tagja volt egyedüli diósgyőriként Pesti Gyuri is, akivel 1956-ban már egy csapatban szerepeltünk Diósgyőrben.

Vonattal bejártuk egész Kínát, mindenhol tömött lelátók előtt játszottuk a meccseket.

Minden mérkőzést hatalmas felhajtás vezetett be. A kínaiak tanulni akartak tőlünk, ezért hívták meg csapatunkat. Együtt edzettünk velük, lesték minden mozdulatunkat,

Szusza Feri látványos megoldásait sokszor tátott szájjal nézték. Keleti Márton 1951-ben készült filmjét, a „Civil a pályán”-t, melynek egyik főszerepét maga Szusza Feri játszotta, egész Kínában hatalmas sikerrel vetítették. A kínai túra életre szóló élmény marad számomra.

Hazajövetelünk után azonban olyan váratlan dolog történt, ami nagyban befolyásolta életemet további alakulását. A repülőtéren már várt az edzőm, Sós Károly, azonban nem volt módom beszélni vele, mert odalépett hozzám két egyenruhás katonatiszt és közölték velem, hogy holnaptól a Szegedi Haladásban folytatom a pályafutásomat. Sós Karcsi a habitusából eredően leordibálta a tiszteket, próbálta elhajtani őket, de ők kerek-perec megmondták, ez parancs, végre kell hajtani. Mivel még a katona voltam, nem volt mit tennem, teljesítenem kellett a parancsot. A reptérről hazavittek Biára, majd irány Szeged. Annyira sietősen kellett Szegedre utaznom, hogy szeretett klubomtól, csapattársaimtól és edzőimtől sem tudtam elbúcsúzni, a laktanyában Édesapámnak kellett leadnia a fegyveremet és a felszerelésemet.

Gondolom, ezek után már nem számít nagy meglepetésnek, hogy a Szegedi Haladásnál sem tölthettem sok időt. Pedig minden vágyam az volt, hogy egyetemi tanulmányokat folytassak és ehhez kapóra jött volna Szeged. Ki is néztem a jogi kart, ott szerettem volna tanulni. Azonban az élet, vagy inkább a hadsereg ismét közbeszólt. Már vége volt a bajnokságnak, amikor egyik nap éjszaka megállt egy fekete autó az albérletünk előtt – ahol kapusunkkal, Mészáros Karcsival laktam együtt – és hozták az írásbeli parancsot: jelentkezzek új állomáshelyemen, a Szolnoki Légierőnél, aminek csapata megnyerte a 2. osztályú bajnokságot és újoncként az NB1-ben fog szerepelni.

Rendkívül csalódott voltam, hiszen tanulni szerettem volna a szegedi egyetemen, most pedig romba dőlt minden elképzelésem. Szolnokon szóvá is tettem nemtetszésemet, erre felrendeltek Budapestre a Légierő Parancsnokságára. Egy magas rangú tiszt közölte velem a megváltoztathatatlant, hogy Szolnokon kell folytatnom a katonai szolgálatomat, és ha nem tetszik, áthelyeztet olyan helyre, ahol még csak hírből sem fogok hallani a labdáról. Nem volt más választásom, el kellett fogadnom a döntést. A rossz kezdés ellenére nagyon szép évet töltöttem Szolnokon. A csapat ugyan kiesett az NB1-ből, de ide kötődik életem egyik legszebb, ha nem a legszebb pillanata. 1955 nyarán feleségül vettem az én szeretett Katókámat, akivel 12 éves korunk óta ismertük egymást és szerelmünk lángját a nagy távolságok és a ritka találkozások sem tudták csillapítani. 58 éve élünk boldog házasságban, és az én drága feleségem 2 gyönyörű fiúgyermekkel ajándékozott meg.

1955 őszén leszereltem, majd a bajnokság után hazaköltöztünk Biára. Itt kerestek meg a diósgyőri vezetők. Még szegedi játékosként egy Újpest - Szeged meccs alkalmával már beszélgettem velük egy esetleges diósgyőri átigazoláson, így megkeresésük nem ért váratlanul. Hívott a Tatabánya is, de a Diósgyőr részéről rendkívül korrekt ajánlatot kaptam, aminek legfontosabb eleme egy lakás volt, hiszen már útban volt nagyobbik fiam, József.

Nagyban befolyásolta döntésünket az is, hogy Miskolcon lehetőségem adódott egyetemi tanulmányokat folytatni. Továbbra sem tettem le ugyanis arról az álmomról, hogy diplomát szerezzek.

Folytatjuk…..