Banner

Váradi Ottóra emlékezünk - 3. rész - A tanítványok

Szerző: | 2014-02-10 19:49:51

Egykori tanítványai elevenítik fel „Ottó bá”-val kapcsolatos élményeiket


Váradi Ottó 1972-ben igazolt a Vasasból Diósgyőrbe. 208 mérkőzésen öltötte magára a piros-fehér szerelést és 25 gólt szerzett. Bajnoki bronzérmet szerzett és Magyar Népköztársasági Kupa győzelmet aratott a DVTK legendás Aranycsapatának kapitányaként.

Nagyon fiatalon hagyott itt minket, mindössze 52 évet élt.

Sorozatunk első részében lánya, Zsanett mutatta be Édesapja pályafutásának legemlékezetesebb mozzanatait, a második részben pedig az egykori csapattársak és edzője meséltek róla.

Egy visszaemlékezés erejéig képzeletben újra összeállt a Szántó - Salamon - Teodoru - Kutasi fantasztikus négyes, valamennyien vállalkoztak arra, hogy felevenítsék Ottóval kapcsolatos emlékeiket. Rajtuk kívül még Oláh Ferenc, a villámléptű Szalai Szilas István és egykori edzője, Csányi Józsi Bácsi is mesélt róla.

A most következő harmadik részben Zsanett segítségével Geda edzői pályáját elevenítjük fel egykori tanítványai közreműködésével. A visszaemlékezéseknek köszönhetően egy szigorú, de emberséges és nagyszerű humorú ember képe körvonalózódik bennünk.



Miskolcon természetes volt, hogy Apu mellett állandóan emberek között vagyunk, mindig nagy volt a társaság és jó emberek vették körül. Amikor a megemlékezés kapcsán elkezdtem felvenni a tanítványokkal a kapcsolatot, hirtelen megint ugyanaz a „közösség érzés” fogott el, amit csak Miskolc és a DVTK tud előhívni bennem.

Fantasztikus, hogy mennyien válaszoltak és voltak készek történeteket és emlékeket megosztani, annak ellenére, hogy többen saját bevallásuk szerint sem a szavak emberei.

Ezúton is köszönöm nekik, hogy vállalkoztak rá!

Ebben a részben Vitelki Zoltán, Kuttor Attila, Tóth Miklós, Molnár Monyó István, Adamovics Gábor, Horváth Béla, Suhajda László és Dr. Szűcs Ákos emlékezik meg Apuról.


Vitelki Zoltán:

„Szeretem és tisztelem azokat az embereket, akik nagy hatással vannak rám, akik olyan dolgokat mutatnak meg nekem, amik a későbbi életemben nagy szerepet játszanak. Rájuk mindig is felnéztem, kerestem azokat a pillanatokat, amiket a magaménak tehetek.

Pályafutásom során sok edzővel dolgoztam. Volt köztük jó és kevésbé jó. Mindenkitől nagyon sokat tanultam. Minden edzőmre emlékszem, de olyan edzőm kevés volt, aki mély nyomot hagyott bennem.

Ottó fiatalkorom egyik meghatározó edzője volt!

Ő volt, aki megtanította nekem azt, hogyan kell küzdeni a pályán, hiszen ő is olyan volt, amikor játszott.

Ő volt, aki sokszor keményen kritizált a maga sajátos humorával, de akkor mindannyian tudtuk, mit akar mondani, hiszen egyetlen célja volt csupán: az, hogy mi jobbak legyünk.

Ő volt az, aki ha nem figyeltünk a zuhanyzóban, fantasztikus ütemben tudott csupasz hátunkra elhelyezni egy kéznyomot, majd mintha mi sem történt volna, továbbment. De mi „éreztük”, hogy Ő volt.

Ő volt az, aki egyszer meccs előtt félrehívott, és azt mondta, hogy 2 gólt fogok rúgni, ha azt csinálom, amit ő mond. Azt csináltam és 2 gólt rúgtam!

Ő volt az, aki beszólt nekem a pályára, ha nem jól játszottam, hogy már melegítenek a cserék, enyhe jelzést küldve felém, hogy szedjem össze magam.

Ő volt az, aki edzésen kívül is nekem mindig a fociról beszélt, az emlékeiről, tapasztalatairól, mi kell ahhoz, hogy jó játékos váljék belőlem.

Ő volt az, aki sokszor küldött el bennünket a Stadion körül futni és, ha valamelyik kört nem futottuk le időre, akkor meg kellett ismételnünk. Nem számított, hogy az már a 10. kör volt.

Ő volt az, aki bátran ajánlott az idősebb korosztályba is, ha szükség volt rá, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy még jobban megismerjenek engem.

Ő volt az, akit mi csak egyszerűen Ottó bának hívtunk!”


Kuttor Attila:

„Ottó Bá

Az első dolog, ami eszembe jut Róla az a vidámság. Bármikor visszaemlékezünk volt ifista társaimmal a régi időkre, mindig szóba kerül "Ottó bá", és az általa képviselt humor és légkör.

Nagy szerepe volt abban, hogy abból az ifi csapatból nemhogy lemorzsolódtak, hanem nagy számban NB 1-es futballisták lettek. Köztük én is. A legnagyobb pozitívuma a munkásságának az volt (a futball oktatása mellett), hogy megtanított minket az öltözőben való létre egy felnőtt futballcsapatnál. Megtanított minket a viselkedésre, a hierarchiára, a zrikák értésére és elfogadására, arra, hogy az edzőnek mindig igaza van. Mindezt humorral és jó hangulatban.

Ha történeteket kellene mesélni Róla biztos, hogy beszélgetések alkalmával órákig lehetne sztorizgatni, de nekem azok a beszólások (aranyköpések) jutnak eszembe, amiket a mai napig használok edzéseken én is. Talán ezek által maradt meg a legjobban bennünk a habitusa és humora.

Amikor valaki sokat cselezett, nem passzolt: "Passzolj már, mert a labda nem a tiéd, hanem az egyesületé!" vagy "Majd legközelebb megkérjük a bírót, hogy hadd játsszunk két labdával, az egyikkel te, a másikkal meg a többiek."

Ha valaki nem hajtott vagy futott rendesen: "Kezdj már el futni, mert nem a forinton vagy" vagy "Úgy sétálgatsz, mint Dodi báró."

Ha valaki kapura lövésnél fölé rúgta a labdát: "Lemérjük,vagy lesz még nagyobb?"

Ha valaki gyengén rúgott kapura: "Erős lövés volt, csak rövid."

Ha valaki az ellenfélnek passzolt: "Pirosban vagyunk."

Ha valaki oda vezette a labdát, ahová passzolni kellett volna: "Ne vidd oda, nem vagy te postás!" vagy "Viszed magaddal a labdát mindenhová, mint a kabátot."

Ha valaki elívelte a labdát és kiment a pályáról: "Ne rúgd el, azzal játszunk!"

Azért szeretett mindenki edzésre járni, mert jól éreztük magunkat az edzéseken, előtte és utána.”


Molnár István:

“Nagyon örültem, amikor felkérést kaptam, hogy pár gondolattal megemlékezzek Ottóról.

Mint volt játékosa, (a DVTK ifjúsági csapatában, majd később a felnőtt csapatban is), a legnagyobb tisztelettel és szeretettel gondolok rá. Egy évtizeddel a labdarúgó pályafutásom befejezése után nyugodtan kijelenthetem, hogy a kedvenc edzőim közé tartozott.

Úgy tudta megkövetelni a legkeményebb feladatokat is, hogy mindig megmaradt a jó hangulat, a baráti légkör. Egy-egy elrontott mozdulatért mindig valamilyen humoros formában, szeretettel kaptuk a „fejmosást”. Gyakran még a dicséreteiben is volt valamilyen mókás, ironikus megjegyzése. Szinte mindig volt egy vicce vagy valamilyen érdekes sztorija, amivel kitűnő légkört teremtett az öltözőben és a pályán, ugyanakkor az edzésmunkában nem ismert tréfát.

Remek rúgótechnikával rendelkezett, ezt edzőként is gyakran megmutatta. Az edzések végén sokszor rendeztünk szabadrúgáslövő versenyeket, melyekbe természetesen Ő is beszállt, minden gólja után ment az ugratás, mind a kapusok felé mind felénk mezőnyjátékosok irányába.

Egykori kiváló játékosként rengeteg hasznos tanáccsal látott el abban az időszakban is, amikor a felnőtt keretbe kerültem. Az első csapatban bajnoki mérkőzésen történő bemutatkozásom után, mint volt tanítványának, örömmel gratulált. A következő meccs után, amelyen egész jól ment a játék, amikor találkoztunk, már büszkén vártam a gratulációját, de Ő a rá jellemző csibészes mosollyal a bajusza alatt csak ennyit mondott: „Ez már a második meccsed volt, ideje lenne már egy gólt is rúgnod.”

Emlékeimben mindig ezzel a vagány, csibészes, de szeretetteljes mosolyával él!”


Tóth Miklós:

„Ottó Bá’ – „Gólból lesz a lövés”

Nagyon szerettem. Jó csapatunk volt, vagy inkább úgy kellene mondanom, jó csapatot faragott belőlünk.

NB1-es futballisták lettünk és ebben „vastagon” benne volt a keze: Dancs, Császári, Hanyecz, Farkas, Kiser, Kuttor, Molnár, Tóth, Vitelki és persze még sokan mások.

Jó volt edzésre járni, mindennap tanultunk valamit, ha nem a pályán, akkor az öltözőben. Talán miatta is töltöttünk több időt a pályán és az öltözőben edzések előtt és után.

Szigorú volt, és emberséges. Számon kért, amikor kellett, de tudott barát is lenni.

Velem és Monyóval (Molnár István) külön is foglalkozott. Edzés végén kinn maradt velünk, gyakoroltatta a szabadrúgásokat, figyelve a lábtartásunkat. Neki köszönhetem, hogy én is jó pár szabadrúgásgólt szereztem. Persze ilyenkor elmondta, hogy mikor még ő játszott és szabadrúgáshoz jutott a csapata, amint letette a labdát, a játékostársai összeölelkeztek, ünnepelték a gólt.

Egyik bajnoki mérkőzésünk szünetében, szokásához híven óriási hévvel magyarázott nekünk, ekkor hangzott el tőle a következő mondat: „Lőjetek már, hiszen gólból lesz a lövés!!!”

Persze nevettünk és nevetett Ő is.”


Adamovics Gábor:

„Váradi Ottó - aki ismerte, soha nem felejti el!

Ottó Apánk helyett Apánk volt! A DVTK ifi -1 nél Csányi Józsi bácsit váltotta (aki láttán mindenki vigyázzba állt, hogy így fejezze ki tiszteletét), szóval igazi kihívás volt ez Neki!

Nagyon szerettük Őt! Mindig Magát adta nekünk! Vidám, jó humorú, ám a focipályára (vagy éppen edzőként az öltözőbe) lépvén szigorú és maximalista! Mindannyian köszönettel tartozunk Neki, akiket tanított, nevelt!

Maga volt a labdarúgás, és így élte le életét is. Illedelmes és jó modorú volt a szülőkkel, de a szakmai dolgokban nem ismert pardont! Hiába voltak kemény edzéseink, nevetés nélkül nem múlt el egy sem! Nekem az tetszett a legjobban mikor szünetben (teljesen kivoltunk az első félidőtől, és még lihegtünk) azzal kezdte az utasításokat, hogy: " szaladgáltok mint kakas a harmatban". Ekkor fuldoklottunk a nevetéstől.

Az igazi edző megtestesítője volt! Lehet könnyű dolga volt velünk, mert hallgattunk Rá és követtük utasításait! Nem lehetett nem hallgatni Rá! Jöttek az eredmények (többen NB1-be, néhányan a Nemzeti tizenegybe is bekerültek pályafutásuk során).

Emlékszem, egyszer a felső Majláthi kocsmában egy verekedést oldott meg csak a puszta jelenlétével és ismertségével! A forgalom közepében volt, mint egy karmester!

A szívünkből elvitt egy darabot magával, mikor itt hagyott bennünket! Nyugodj békében Geda, nyugodj békében Fater!”


Horváth Béla:

„Vityáék idősebbek voltak nálam 2-3 évvel, Földeák Tomi volt a csk, akit Apukád csak Narancsnak hívott, mert a Tomi raccsolt és mindig úgy szólt neki, hogy naaancs. Nagyon vidáman teltek a napjaink, azt tudtuk, hogy 3-tól van edzés de, hogy mikor van vége, azt nem. Általában a suli után már mentünk, szerelést adott a szertáros és sötétedésig voltunk sokszor. Gyakoroltunk dolgokat egyedül is és sokat játszottunk. Az ifi2-nek Csucsu volt az edzője és általában egyszerre volt edzésünk velük. Amit az edzések végén műveltek a kapusokkal, azt soha nem felejtem. 16-ról, 20-ról, minden szögből, szebbnél-szebb gólokat lőttek nekik, pedig nem voltak rossz kapusok, Cega, Németh Robi, sőt még az első csapat kapusa is Kiss Árpi.

40 körül jártak mindketten, de olyan rúgótechnikájuk volt, hogy jobbak voltak, mint az aktív focisták. Pedig Apukád hátvéd volt, de fantasztikus volt még akkor is! De Görgei is. Édesapád arra nagyon büszke volt, hogy a régi nagy Vasasban is játszott, sokat emlegette, hogy a Müller Sanyi és többi válogatott mennyire szerették és elismerték a tudását. Mi tudtuk, hogy milyen nagyszerű focista volt, tényleg felnéztünk Rá.

’88-ban kerültem vissza a diósgyőri ifi1-es csapatba Hejőcsabáról. Apukád volt akkor már az ifi1 edzője. Hamar beépített a csapatba, igaz, hogy csatárból hátvédet faragott belőlem, de nem is ez a lényeg. ’89-ben május végén érkeztünk haza az NSZK-ból, ahol Miskolc válogatott néven játszottunk és meg is nyertük a tornát. Június 3.-án elhunyt az édesanyám. Nagyon nehéz időszak volt ez az életemben, 16 éves voltam akkor. A temetésére eljöttek a csapattársaim is. Nyár közepén kezdődtek az edzéseink az őszi szezonra. Apukád és a csapattársaim vettek egy koszorút és eljöttek velem a temetőbe, hogy osztozzanak a fájdalmamban. Apukád nagyon sok erőt adott nekem akkor, sokat foglalkozott velem. Azóta is hálás vagyok Neki ezért és ezért is érzem szívügyemnek az emlékének az ápolását. Büszke lehetsz Édesapádra, mert nem csak egy kiváló sportoló volt, hanem egy nagyszerű Ember!

Hiányoznak a "régi" emberek, akik még EMBEREK voltak. Egy kicsit talán én is belehalok, amikor szép lassan elmennek közülünk, akiket szerettem. Édesapád ilyen volt nekem.”


Suhajda László:

„Nekem a legnagyobb élményt nyújtotta, hogy vele dolgozhattam, vagyis a keze alatt formálódtam, mint fiatal focista. Sok-sok élményt éltem meg vele kapcsolatban, de a legjobb emlékek edzés közben értek minket Vityával, Adamovics Gabival, Kuttor Atteszel. Szerintem egy emlékestet kellene rendezni és ott lenne sztorizás.”









Dr. Szűcs Ákos:

Ákos levelét Édesapa halála után nem sokkal kaptuk. Hárman együtt olvastuk el és mélyen meghatódtunk. Ebből idézek:

„Nem tudom, mit mondjak. Reggel, nagyon korán reggel felhívott Gabec, és azt kérdezte, hogyan érzem magam? Nem értettem. Ekkor felolvasta a Sport cikkét. Várt egy ideig, majd hosszú másodpercek után elköszönt. Akkor sem tudtam, és most sem tudok mit mondani.

Sokan hívtak ma. Barátok, haverok, ER-esek, ismerősök. Mindenki azt kérdezte, hallottam-e? Sokan. Nagyon sokan. Olyanok, akikről hónapok óta nem hallottam. Azt sem értettem, miért engem hívnak? Aztán rájöttem. Mert ha valaha, valakinek meséltem is egyszer arról, hogy fociztam, az Ő nevét soha nem felejtettem el megemlíteni. Ő volt az EDZŐM. Egész nap azon gondolkodom, miért is jelentett nekem annyit? Nem beszéltünk már hosszú évek óta. Köszöntünk. Mentünk tovább.

Tudod, mire emlékszem? 15 vagy 16 évesek voltunk. Már nagyok. Ő volt az edzőnk. Ottóbá. Mindannyian így neveztük. Sokan voltunk. Egy vitte valamire a fociban. És Ő ezt tudta. És mégis mindig, mindenkor mindenkihez volt egy jó szava. Ha csetlettél, botlottál akkor is. Bármilyen rosszul mehetett a játék, Ő tudta, nem ez a lényeg. Érezd magad jól! Játssz! Ez volt az Ő titka. Nem szerettük, hogy ha trágár szó hagyta el a szánkat, azonnal fekvőtámaszokat, meg felüléseket csináltatott velünk. Pályán, öltözőben, az utcán. Rossz volt. Ő ezt tudta. És mégis megcsináltatta velünk. De ma már tudom, igaza volt. 9 éves voltam, amikor kint lehettem a Diósgyőr skótok elleni UEFA meccsén. Maga volt az álom. És 16 évesen maga köré gyűjtött bennünket, és mesélt róla. Mesélt, mesélt, mesélt. Elmondta, milyen volt kint játszani, elmondta milyen volt győzni, mesélt arról, hogy miért nem lettek bajnokok. És mi csak hallgattuk. Emlékszem mások idején, korábban és később is az edzések végén már rohantunk zuhanyozni, és szaladtunk a dolgunkra. De Vele nem. Miért? Ezen nem is gondolkodtam akkor.

Aztán egyszer, egy edzésen aláfordult a bokám. Nem értettem mi történt. Percről percre őrültebben fájt. Odajött, és lefújta az edzést. A többieket elküldte, engem meg bevitt a nagyon öltözőjébe. Jött a Teodoru Borisz, aztán a Dzurják Csöpi, és miközben velük beszélt, és vártuk az orvost, láttam rajta, tényleg aggódik. Pár napra rá megműtöttek. Hazakerültem és hetekig feküdtem otthon. Egy nap csöngettek. Ő volt az. Kérdezett, rendben van-e minden? Beszélgettünk. Aztán elment.

És én akkor értettem meg mindent. Te is ismered ezt a világot. Tudod, szörnyek között élünk. De Ő EMBER volt. Aki lehetett akármekkora vagány, soha nem felejtette el tudatni a másikkal: tiszteli.

Büszke lehetsz arra, hogy ilyen EMBER volt az édesapád.”


A visszaemlékezés első két részét ezekre a linkekre kattinta olvashatjátok el:

http://amigeleken.hu/apu-palyafutasa-varadi-otto-1-resz

http://amigeleken.hu/varadi-ottora-emlekezunk-2-resz


És ezt olvastad már?

Ez egy archivált cikk, így nincs lehetőség hozzászólás írására.