Váradi Ottóra emlékezünk - 4. rész - A Kistigrisek

_{Szerző: | 2014-04-04 19:13:44}

Elérkeztünk az utolsó részhez, amiben az általa annyira szeretett Kistigrisek emlékeznek meg Apuról.

---

Elérkeztünk a visszaemlékezés utolsó, negyedik részéhez, amiben az általa annyira szeretett Kistigrisek emlékeznek meg Apuról. Azt hiszem, számára ez lehetett az igazi kihívás, mert felnőttekkel volt gyakorlata, gyerekekkel azonban, a saját gyerekein kívül, nem volt igazán dolga, és ahogy kiderül, a srácok igencsak rosszcsont egy banda voltak!

Köszönöm mindenkinek, aki a megemlékezésekben részt vett. Mi, a család, egy olyan oldalát ismerhettük meg Apunak, ami előlünk szinte rejtve maradt. Tudjuk, milyen férj és apa volt, de az edzői oldalát a srácok ismerik leginkább.

Most Scholz Gábor, Szászi Péter, Heinrich István, Krajnc Balázs, Lipusz Norbert, Roszkos Tibor és Kavajecz Kornél emlékeit közvetítjük.

Köszönöm nektek, hogy írtatok. Külön köszönettel tartozom SSSKornélnak, aki nagyon sok élményét jegyezte le a kedvünkért és Roszkos Tibinek, aki extra rövid idő alatt írt le mindent, amire szívesen emlékszik.

---

Scholtz Gábor

Egy évig volt az edzőnk, de Diósgyőr utánpótlásában talán ő volt a legjobb olyan edző, akire fel tudtunk nézni, mivel ő igen sikeres játékos múlttal rendelkezett úgy a Vasasnál, mint Diósgyőrben. Nyugodjon békében! Mindig emlékezni fogok rá!

Soha nem felejtem el, mikor az 1996-97-es szezonban az NB1 Ifi A-ban a Fradi elleni hazai meccs előtt gyakoroltuk a szabadrúgást Lipták Lacival meg Lippai Ákossal, de sehogy sem sikerültek úgy a lövések, ahogy Ottó bá szerette volna. Erre odaállt a labda mögé és úgy elrúgta a szabit elsőre, hogy a labda a vinkliben, a hálótartó vason pattogott. Azt mondta: „Látjátok, így kell ezt csinálni!” Tudtuk, hogy annak idején ő sok gólt rúgott az NB-1-ben. Ezek után szombaton Lipták Laci lőtt egy bombagólt a Fradinak a pipába.

Másik kedves történet, amire vele kapcsolatban emlékszem: ugyanebben a bajnokságban olyan sokáig voltunk nyeretlenek, hogy a csapat vezetői megfogadták, addig nem borotválkoznak meg, amíg nem nyerünk valaki ellen egy meccset. Aztán a 12. fordulóban nyertünk először Lippai szabadrúgás góljával a Honvéd ellen. Gondolhatjátok, akkorra már mekkora szakálla volt Ottó bának. Úgy nézett ki, mint a Mikulás.

---

Szászi Péter

Nagyon szerettük édesapádat, nagyon jó edző volt. Ha körbekérdeznénk az akkori csapat tagjait, a legtöbbünk rávágná, hogy ő volt a legjobb edzőnk, és ezt én is így gondolom. Értett a gyerekekhez, mindig volt egy-egy vicces megjegyzése hozzánk az edzések vagy a meccsek alatt, amelyektől mindig jó kedvre derültünk. Vannak tőle hallott mondások, hasonlatok, amiket sose felejtek:

- „Úgy mosolyogsz, mint lopott disznó az istálló alatt.”
- „Úgy vánszorogtok, mint a fronton tüdőn lőtt katonák.”
- „Megkergetlek, mint lavina a hegyi pásztort.”
- „Annyi eszed van, mint nekem felesleg.”
- „Megálltál, mint Bem apó Branyiszkónál.”

Ha rosszaságot csináltunk, akkor kokira kellett jelentkezni vagy le kellett nyomni tíz fekvőt, ami halmozódott sok esetben.

---

Heinrich István

Véleményem szerint azt a dolgot érdemes kiemelni, ahogy bánt velünk. Nem beszélhettünk csúnyán sehol, mert abból koki vagy fenékbe billentés volt. Ha teljesítettünk valami feladatot az ő általa megadott idő alatt, akkor kaptunk cukorkát. Teremtornán a döntő előtt kivitt minket fél csupaszon futni a hóba, és ha jól emlékszem volt olyan is, hogy hajszínezővel befestettük a hajunkat hárman talán még apukád is; Vasas Peti, Roszkos Tibi, meg én. Rengeteg emlékezetes dolgot élt meg az a csapat, az tuti.

Abban biztos vagyok, hogy ha ő maradt volna az edzőm, meg jó pár játékosnak, akkor ebből élnénk. De sajnos nem így lett, mi is ellébecoltuk utána sajnos. Ő volt a legjobb edzőm, így visszagondolva, akármilyen szigorú és kemény volt. Akkor nem mindig tetszett, de befolyásolta az életünket.

---

---

---

Krajnc Balázs

Hihetetlen egy ember volt, maximálisan tiszteltük. Még ha mindig nagyon is próbálta leplezni, lerítt róla, hogy szeret minket. Én 17 évesen mutatkoztam be Nb1-ben, most vagyok 26 éves, de magasan, hangsúlyozom magasan ő volt a legjobb edzőm. Kár sajnálkozni, de szerintem ugyanakkora sikereket el tudott volna érni az edzői pályán, mint amikor aktív volt.

Soha nem felejtem el, mikor Debrecenben játszottunk, természetesen döntőt, és a „természetes” az annak az akkori csapatnak és főleg édesapádnak volt köszönhető. Visszaszámlálós óra volt és egy izgalmas meccsen 3-3 volt az eredmény. 10 másodperccel a vége előtt felrúgtak (mindig győztes típus voltam de úgy voltam vele hogy már lent maradok és jöjjenek a hetesek). Apukád ordított, hogy "Balu kellj fel és rúgd el!". Letettem, gyorsan elrúgtam és Heinrich Pisti befejelte!

Őszintén mondom, voltam és vagyok annyira önfejű gyerek, hogy talán bárki más ül a kispadon nem érdekelt volna mit mond! De ez apukáddal másképp volt!

---

Lipusz Norbert

Rendkívül szigorú edző volt. Edzőtáborban este 10 órakor egy csapattársunk, Roszkos Tibike mesélt sztorikat. Kicsit hangosan nevettünk, Apud meghallotta, és pár perc múlva egy szál gatyóban békaügetés volt a dombon felfelé.

Én egyszer a két kezem a csípőmre tettem - odahívott magához és kaptam egy kokit. Azt mondta: "Nem vagy te Albert Flórián, ő állhat így, te nem!" :)

Volt, hogy télen nem tudtunk hol edzeni, de ő akkor is tartott edzést - kint a parkolóban. Soha nem felejtem el, hogy az iskolánk, ahova jártunk, megengedte, hogy szerdai napon hiányozzunk első óráról, mert reggel 7-kor Ottóbá edzést tartott nekünk, reggel 7-kor!

Debrecenben nyáron bejutottunk a döntőbe. Befestettük a hajunkat kékes-lilásra, Apud pedig a bajszát. Nagyon szeretett minket, büszke volt a csapatára mindig.

---

Roszkos Tibor

Mindenkinek voltak személyes dolgai Ottóbával. Az igaz, hogy mindenki szerette. Vagyis akkor nem szerettük, de utólag mind rájöttünk, hogy igazából szerettük. Mindig "cikizett" minket, de így utólag rájöttünk arra, hogy csak azokat "cikizte", akikben látta a tehetséget.

Mindig a saját, Ő általa kitalált beceneveinken hívott minket és kiabált nekünk külön-külön személyünkre vonatkozó "cikis" dolgokat pl.: Mivel én nagyon lassan beszéltem, velem Ő is lassan beszélt és szólított Tibbbbi-nek, mert tudta, hogy erre pöccenek, vagy Michelt, Barbi-nak szólította.

A 30 fokos melegben levetette a pólót rólunk, persze amikor szakadt rólunk a víz, és mondta, hogy háttal majd hassal feküdjünk le. Utána póló vissza és mehet tovább az edzés. Gondolod hogy viszkettünk a sok ránk tapadt fűszáltól és portól?!

Heinrich Pistivel nem futottuk le időre a kört és lázadtunk, hogy miért mindig csak futunk. Azt mondta mindenki haza mehet, de mi ketten addig nem megyünk, míg le nem futjuk időre. Persze hozzáfűzte: "Nekem rengeteg időm van" és mosolygott a bajsza alatt. Szigorú volt, de a poén kedvéért mindenben benne volt. Legtöbbször futtatott minket edzéseken mivel az Ő elve az erőnlét volt, és mint az ki is derült, IGAZA volt.

Minden nap, edzésre jövet annyi ismerőse volt, hogy nem tudott a megállótól a stadionig sétálni anélkül, hogy ne szólítgatták, kérdezgették volna, így majdnem mindig késett. Mi az ablakban álltunk, és ha 3 óra 1 perc volt, mi már szaladtunk volna haza a futás elől, mondván, mi ott voltunk Ottóbá késett. De mindig odaért és elkapott minket.

A Szögligeti edzőtáborban a napi 3 edzés plusz satöbbin kívül volt, hogy úgy futtatott minket, hogy a szállás egy dombtetőn volt, igazából egy kis parasztház. Megállított minket a ház előtt, és lefelé, amit látott, az útvonalat elmondta nekünk, majd leült és Ő onnan, a ház elől egy székből nézte végig, ahogy futunk. Gondolod hogy szidhattuk.

Tudni kell róla, hogy ha egy ellenfélről a meccs előtt tudtuk, hogy esélyesebbek, jobbak nálunk, Ő már a meccs előtt megfélemlítette őket vicces, de lekezelő beszólásaival (persze senki sem mert visszaszólni), így ha az ellenfél tőlünk nem is, de tőle már félt.

A vicces, meccs vagy edzés közbeni bekiabálásaihoz a sírba kergetett minket:

- „Olyan vagy, mint egy nagyfajta nyúl a sportszatyorban.”

- „Engedd ki a kéziféket és hasonlók.”

- "Szedjed a küllőidet" (ezt arra mondta, hogy szaladjunk és a lábunk vastagságára, ami persze egy focistának jól esett, ha le "küllőzik" a lábait.)

- "Nagyanyám elérte volna 2 szatyorral a kezében meg 1 kg kenyérrel a hóna alatt" (ezt akkor mondta, ha egy hosszabb átadást nem tudtunk befutni)

- "Pirosban vagyunk" (amikor véletlenül az ellenfélnek passzoltunk)

- "Közelebb húzzuk a kaput?" (Mikor egy gyengébbet rúgtunk a kapura)

- "Jó lövés volt csak kár, hogy a galamb leszarta a labdát" (Ezt szinten gyenge lövéskor használta)

- "Anyukád miatt vagy zavarban?" (Ezt mikor valamelyikünk anyja vagy apja a lelátón volt és mi meg gyengébben mentünk a labdáért mint ahogy azt Ő gondolta).

Még az ellenfeleink, a szüleik és az edzőjük is nevetett. Csak mi nem! Akkor. Persze ez a pályán úgy jött le, hogy idegből valamelyikünk rúgott egy hatalmas gólt vagy idegből elvette a labdát az ellenféltől. Tehát tudta, mit miért csinál.

Saját szabályai voltak. Ahogy már említettük is, sehol nem beszélhettünk csúnyán, soha nem állhattunk csípőre tett kézzel, stb.

Fura, hogy pont neked írom, de gyerekeiként kezelt bennünket. Büszke volt ránk és mi annál büszkébbek RÁ. Tényleg rengeteg mindent köszönhettünk neki. A legnagyobb ember volt, akit ismertem. Büszke vagyok, hogy nekem edzőm volt! És ezzel mind így vagyunk.

---

Kavajecz Kornél

Első osztályos voltam, amikor levitt apu a DVTK-ba játszani, focizni, a labdarúgással megismerkedni. Akkori nevén DFC. A 86-os korosztályba kerültem. Sok csapattársam szintén ez idő tájt csatlakozott a csapathoz, ismerkedtünk, formálódott a csapat. Voltak, akik már a kezdeteknél lemorzsolódtak, de MI, akik megmaradtunk, onnantól kezdve életünké vált a Diósgyőr és a Labdarúgás. A FOCI.

Amikor megismertem Ottóbát, 10 éves lehettem, lehettünk a csapattársaimmal. Egy összeszokatlan, a kezdetek kezdetén lévő csapatot kapott a keze alá. Mikor megtudta apum, hogy ő lesz az edzőnk, elmesélte, ki is az a Váradi Ottó. Mikor és hol játszott, hányas mezben, mit nyert, mit csinált.

Emlékszem, azt mondta, amikor vitt az első Ottóbá-féle edzésre: - Próbálj meg figyelni arra amit mond, abból sokat tanulhatsz! Személyesen is ismerte, mert közel lakott hozzánk. És nagyon tisztelte is. Ottóbá elsőre egy marcona bajszos ember benyomását keltette bennem, tartott is tőle mindenki az öltözőben. Természetesen ő is szokatlan helyzetben lehetett, mert tudtommal előtte csak idősebb csapatokat edzett. Viccesen próbálta oldani a gátlásokat: - Vigyünk ki labdát Tigriskéim? –szólt dörmögő hangon. Erre mindenki ugrott és kiáltotta: - Igeeenn! - hangzott a válasz. – Rendben, akkor mindenki egy labdával. A stadionba megyünk. - mondta. Örültünk, mert előtte sosem volt a stadion füves pályáján edzés. Csak álmodoztunk róla. Amikor beléptünk a stadionba, mindenki boldog volt, hogy végre a stadion gyepén rúghat egyet a labdába. Amikor szaladtunk volna a pályára, ránk kiáltott: - Ne menjetek a pályára! - mindenki döbbenten nézett. – Csak annyit kérdeztem, hozzunk-e ki labdát! Azt nem mondtam, hogy használni is fogjuk! - mondta. Akkor már tudtuk mindnyájan, hogy futást tervezett a futópályán körbe-körbe. Így hát az erőnlétre helyeztük aznap a hangsúlyt. És a labdákat csak nézegetni hoztuk ki.

Debrecenbe indultunk egy nyári nemzetközi utánpótlás tornára. Azt tudni kell, hogy ekkortájt is, ahogyan az a 90-es évek végén és 2000-es évek elején is, nehéz anyagi helyzetben lévő klubunk a buszt biztosította számunkra, és egy garnitúra zöld, ismétlem ZÖLD mezt. A többit a szülők finanszírozták. Sokan azt sem tudták, milyen csapat vagyunk. Amikor mondták, hogy a Diósgyőr, sokan elképedtek, hogy akkor miért nem pirosban játszunk. Segítségünkre voltak mindig azok a szülők, akik pénzt és időt nem sajnálva velünk együtt tartottak. Ottóbá nagy örömére. Mivel tudta, hogy a segítő szavak, szurkolás, nagyot tudnak lendíteni a csapatunkon. És az esti fegyelmi ügyekben is tudnak segíteni. Jöttek sorban a mérkőzések a tornán. Nyeregettük a meccseket, ahogyan az a hírnevünkhöz és edzőnkhöz méltó volt. Mivel több napos torna volt, az estéinket a helyi kollégiumban töltöttük. Itt aztán jöttek a problémák. Természetesen nehezen aludtunk el és különböző csínytevéseket elkövetve teltek az éjszakák. Emlékeim szerint fogócskáztunk, a kollégiumban lévő nyugalmat próbáltuk megzavarni a saját eszközeinkkel. Volt olyan eset, amikor már az ugyanott megszállt csapat edzője felügyelte az egyik emeleten a rendet, mivel mi megzavartuk és bátorítottuk a csapata játékosait, hogy ne aludjanak még. Ekkor lépett közbe Ottóbá is. Rohangáltunk a folyosón, egyszer csak jött fel a lépcsőn. Valakit elkapott, és egy óriási koki kíséretében csináltatott vele 20 fekvőtámaszt. Az a történethez hozzátartozik, hogy mindünk közül megnevezés nélkül : Krajncz Balázs „Balu” és Heinrich István „Pisti” vitte ezekbe a csatákba is a brigádot. Róluk aztán tényleg elmondható, hogy vezették a csapatot jóban, rosszban, tűzben, vízben a pályán és azon kívül is. Berohantunk a szobákba és úgy tettünk, mint akik alszanak. Természetesen amikor Ottóbá belépett a szobába, hulla csend volt. Azt hittük, egy kis letolással megússzuk. De ez nem így történt. Kihívott minket a szobákból, és békaügetéssel a folyosón töltöttük a hajnali órákat.

Amikor eljött a döntő napja, kitaláltuk, hogy mivel zöld sajnos a mezünk, mutassuk meg, hogy ezért nem lehet minket leírni. Kitalálta egyikőnk - név nélkül: Roszkos Tibor „Tibbbike” – hogy fessük be a hajunkat a döntőre. Ha már zöld mez, legyen zöld minden. Spray-szerű fújós festékkel befestettük egymásnak. Festés közben egy szülő felfigyelt a nem teljes csapategységre és így szólt: - Ottóbának még nincs befestve! Kis ellenkezés után leült a hideg söre mellé és hagyta, hogy hárman-négyen egyszerre fújjuk rá a sprayt. Közben megszólalt: - Ha már zöld a hajam, a szakállam se maradjon ki! Nekünk sem kellett több e mondat után. Rögtön fújtuk az őszülő szakállát és bajszát. Viccesen nézett ki. De tudta, hogy most ez kell a csapat összetartásához, és hogy ne remegő gyomorral menjünk fel a pályára a döntőt lejátszani, a debreceni Olasz Focisuli ellen. A többek között Dzsudzsák Balázzsal felálló csapat ellen. Nagyon sok néző előtt játszottunk, a kezdeti nehézségek után megfordítottuk a mérkőzést. Nyertünk! Hihetetlen volt. Mert ezen a nemzetközi tornán bizonyítottuk, hogy nem csak az anyagiak és a vasfegyelem vezet a győzelemhez, hanem a tehetség, a munka és az összetartás! És a mi csapatunkra ez jellemző volt mindig is.

---

---

Tudni kell, hogy ballábas vagyok, ami annyit tesz, hogy a labda-ügyes lábam a bal. Az egyik edzésen nem tudtam levenni egy labdát jobb lábbal. És meglátta Ottóbá hogy ügyetlenkedek a jobbal. Ő hamar megoldást talált a problémára! Megállította az edzést, és azt kiáltotta: - SSSKornél! Mostantól csak az ellenkező lábaddal érhetsz bele a labdába! Csak jobbal! Ha beleérsz bal lábbal akkor 20 fekvőtámasz! –mondta. Említenem sem kell, hogy az edzés végére a karomban volt egy kis izomláz. Viszont így visszaemlékezve hasznos volt nagyon, hogy a gyengébbik láb labda-ügyességét is erőltette. Ebben is meglátszott a játék fejben és gyakorlatban való hozzáértése. Ugyanis későbbiekben volt olyan edzőm, aki egyenesen leszúrt, hogyha a jobb lábammal próbáltam kapura lőni vagy beadni. Nem értettem, miért? Nem az lenne a fejlődés, hogy mindkét lábbal minél ügyesebb legyek?! Ahogy Ottobá tanácsolta…

Télen egy encsi teremtorna alkalmával folytak a meccsek, győzelmeink közé be- becsúsztak vereségek. Az egyik vereség alkalmával az egyik csapattársunk – név nélkül: Kánya Michel „Barbi” (ezt a becenevet Ottóbá adta neki, de ő nagyon nem szerette, ha így hívjuk) – annyira kikelt magából a meccs közben, értem itt azt, hogy veszekedett, nyűgösködött, magyarázott mindenkinek, próbált Ottóbának is visszaszólni, de ő rögtön leteremtette! Miután vereséget szenvedtünk, az öltözőbe menet is csak mondta-mondta a magáét. Amikor beértünk az öltözőbe Ottóbá palástolta az elmérgesedett helyzeteket. Fogta Michelt és felakasztotta az öltözőben lévő fogasra a mezénél fogva. Utána már rögtön nem a meccsre gondolt Michel, hanem csak kapálózott, mert a lába nem ért le a földre! Ez a veszekedés is megoldódott! Mi persze csak nevettünk, és rögtön nem a vereségre gondoltunk, hanem csak jókat nevettünk. Ez esetben kicsit Michel kárára.

Iskola utáni téli edzés volt. Ottóbá kitalálta, hogy most a stadion körül fussunk, ne bent a futópályán. Az mégis csak nagyobb kör. A következő héten, amikor kimondta, hogy a stadion körül futunk, egy kis huncutságra készültünk. Név nélkül: Lipusz Norbi „Lipi” kitalálta, hogy úgyis előre küldi a csapatot Ottóbá az első körre, amíg ő felöltözik, kezdjünk el futni a futási irány ellenkező irányába. Tehát az első kört csaljunk le. Természetesen így tettünk. Rohantunk az ellenkező irányba azzal a céllal, hogy majd a kanyarba megpihenünk, és úgy teszünk, mint akik majd most fejezik be az első kört. Arra viszont nem gondoltunk és nem számítottunk, hogy Ottóbá nem csak felveszi a kabátját és komótosan lejön a lépcsőn, ki a stadionszékházból, hanem odamegy a stadion oldalában lévő, tehát pont a kanyarra látó szertár ablakához, ahonnan természetesen pont látta a mi ténykedésünket. Azt hogy csalni próbálunk. Természetesen lett a dolognak következménye. Egész edzésen stadionkörözés volt, futva.

---

Egy téli teremfoci torna alkalmával történt, hogy nagy nehézségek árán bejutottunk a döntőbe, ahol nem mi számítottunk a döntő esélyesének. Az ellenfelünket tartották a torna esélyesének, és valóban nagyszerű csapat volt. Nagyon könnyen nyerték a meccseiket. A mérkőzés kezdete előtt az öltözőben érződött is rajtunk a feszültség. Mindenki ideges volt és aggódott, hogy mi fog történni. Igazából nem bíztunk magunkban. Amikor megkaptuk a meccsre az utasításokat, mentünk a csarnok aulájába melegíteni, ahogyan minden meccs előtt tettük. Miközben a bronzéremért ment a csata, elkezdtük a bemelegítést.

Ottóbá valamit megérezhetett, vagy láthatta rajtunk a megilletődöttséget. Itt kell megemlítenem, hogy ez a torna karácsony környékén rendeződött. Tehát az időjárás odakinn a mínuszokat súrolgatta. De Edzőnk ennek ellenére kitalálta, hogy hogyan tudna minket felpörgetni a mérkőzésre. Kivitt minket a sportcsarnokból rövidgatyában és pólóban és kint levezényelte a bemelegítést. Mindenki csak ámuldozott. De mi csak nevettünk. Tudtuk mi is, hogy ez kellett nekünk. Feltüzelve mentünk be és a vártál simábban hoztuk le a meccset. Potyogtak a góljaink. Emlékezetem szerint 5-2-re győztünk, és megnyertük a tornát.

Megyei válogatón voltunk a csapatból jó néhányan. A megyében focizó tehetséges focistákat gyűjtötték össze egy felkészülési meccs, edzés keretében egymás ellen. Természetesen Ottóbá elintézte, hogy mi Diósgyőriek majdnem mind ott legyünk, és legyen esélyünk megmutatni magunkat. Megnéztek bennünket más edzők, hogyan focizunk, mire vagyunk képesek, mennyire vagyunk tehetségesek. Pár héttel később két embert meghívtak a tatai edzőtáborba a válogatotthoz. Név nélkül: Kavajecz Kornél „SSSKornél” és Heinrich István „Pisti” – (Vasas Péter „Vasi” azért nem, mert ő már előzőleg is volt egy válogatott összetartáson.) Hihetetlen volt az egész. Egy hétig Tatán, ott ahol a felnőtt válogatott is edz a mérkőzéseik előtt. Mivel hétfői napon mentünk, szüleink pedig dolgoztak, meg lett beszélve, hogy Ottóbá kísér fel minket az akkori nevén Népstadionhoz, ahol a találka volt. Vonattal mentünk fel Budapestre. Felfelé menet egyre jobban izgultunk. Ottóbá próbált nyugtatni minket, hogy nyugodtak legyünk, ne izguljunk, az egyszerű dolgokat és megoldásokat vállaljuk és csináljuk. Amikor a Népstadion bejáratához értünk, szívélyesen üdvözöltek minket. Egyszer csak egy vezető lépett elő, és elkezdett Ottóbával beszélgetni. Egyből felismerték a mesterünket. Többen is szívélyesen üdvözölték. Tudták ki ő és úgy bántak vele, mint egy régi ismerőssel. Tisztelettel beszéltek vele. Ottóbá még azt is elintézte, hogyha már ott voltunk, akkor nézzünk be a stadionba is. És életemben először Ottóbá vitt be, ő intézte el, hogy bemehessünk a Népstadion füves részére. Hihetetlen volt, hogy ott sétálgatunk azon a gyepen, ahol a válogatott játékosok és ellenfeleik küzdenek egymással. Felejthetetlen élmény volt.

A tornák sokaságát és a meccsek tömkelegét nem lehet felsorolni. De azért összesűrítve el tudom mondani, hogy emlékeim szerint voltunk: Békéscsabán tornán, ahol egyszer ezüstérmesek, egyszer pedig negyedikek lettünk. Debrecenben nemzetközi tornán többször, debreceni karácsonyi teremtornákon, ahonnan szinte mindig éremmel távoztunk. Szögligeti edzőtáborozás, ahol kaptunk rendesen az erőnléti edzésből. Napi három edzés, egy kis este tízórai békaügetéssel megspékelve. Encsi megyei téli teremtornákon. Diósgyőri Pünkösd kupán kétszer, ahol a másodikat 6 mérkőzésből 6 győzelemmel zártuk, és a stadionban rendezett döntőben 1-0-ra győztünk. Ismételten a debreceni Olasz Focisuli ellen. Felejthetetlen élmény volt. Otthon saját környezetben. Saját nézőközönség előtt.

Egy külföldi nemzetközi túránk is volt Olaszországba. Tíz napos kiruccanás Milanóba, egy kis Velencei kitérővel, városnézésekkel. Olyan csapatokkal játszhattunk, mérhettük fel az erőnket, mint a: Schalke 04, S.S.C.Napoli, 1860 München, Dinamo Zagreb. Természetesen nem vallottunk szégyent. 32 csapatból a 8 közé kerültünk. Ezt mondhatjuk tisztes helytállásnak.

---

---

Évről évre a bajnoki mérkőzések. A megyei rangadók és megyei tornák Kazincbarcikán. Emlékszem egy barcikai tornán elmérgesedtek a viszonyok. Sokkal jobbak voltunk a döntőben aznap a barcikai csapatnál. A bíró nagyon egyoldalúan fújt, és Ottobá 1-0-s barcikai vezetésnél úgy döntött, hogy jobb lehozni a pályáról a csapatot. Odament a bíróhoz, és annyit mondott neki: - Ez így habart bab! És lejöttünk a pályáról. Sokan tapsolták a döntését. Jobban nem is dönthetett. Ottobá elviselte, ha jobb egy csapat nálunk, de az igazságtalanságot nem tűrte!

Szeretném megemlíteni még Szabó Józsefet „Józsibá”-t, Szabó Ádám „Ádi” kapusunk apukáját. Bárhová mentünk, idegenben és hazai pályán, mindig ott volt velünk, segítette, támogatta Ottóbá munkáját, és szerintem a barátja is volt. Ő is fontos szerepet játszott a sikereinkben. Beszélgetett velünk, tanácsot adott és természetesen kinevelt és edzett egy kiváló kapust a csapatunknak Ádi személyében. És végül felsorolnám a 86-os csapat tagjait, akik sokat köszönhetnek Ottóbának, és ha ő nem távozik ilyen korán, akkor még többet köszönhetnének.

A csapatunk tagjai: VÁRADI OTTÓ „OTTÓBÁ”, Szabó József „Józsibá”, Szászi Péter „Szászi”, Kramcsák Attila „Krami”, Miskolci Péter „Miska”, Mező Ádám „Mező”, Vasas Péter „ Vasi”, Heinrich István „Pisti”, Botkó Balázs „Botkó”, Ártim Richárd „Ricsi”, Galamb Tibor „Tubi”, Szűcs Péter „Szüszü”, Fábián Balázs „Giggs”, Kánya Michel „Barbi”, Roszkos Tibor „Tibbbike”, Kovács Norbert „Koko”, Lipusz Norbet „Lipi”, Krajncz Balázs „Balu”, Kosnyíder Csaba „Hombár”, Hegedűs Krisztián „Hege”, Szabó Ádám „Ádi”, Fajkó László „Laci”, Giák Norbert „Giú”, Kavajecz Kornél „SSSKornél”.

---

Aztán megtudtuk szüleimmel, hogy baj van Ottóbával, kórházba került. Józsibáéktól megtudtuk rá pár napra, hogy hol van, mert ők voltak bent nála meglátogatni. Mi is megpróbáltunk bemenni hozzá, azonban a kórházban ide-oda küldözgettek minket. Anyukámék elképedtek azon, hogy senki nem tudja megmondani, merre, hol ápolják. Mint utóbb kiderült, azért nem tudták, mert Ottóbá már elhunyt. Tragédiájával sajnos a csapat is megbomlott. Nagyon sok játékosunknak pont az ő irányítása és tanácsai, segítsége kellett volna ahhoz, hogy kamatozni tudja a tehetségét és tudását. Többek között Nekem is. Még most annyi év után is a Diósgyőr meccsen, ha kimegyek, a diósgyőri induló közben sokszor eszembe jutnak azok az idők. És az induló pár sorában megtalálom az emlékeket: EGYÜTT VAGYUNK, GYŐZNI FOGUNK! Mi együtt voltunk, és győztünk! De sokkal többet győzhettünk volna, ha MIND együtt vagyunk! Arról nincs emlékem, mikor láttam szeretett edzőmet utoljára, melyik napon, melyik edzésen. De abban biztos vagyok, hogy hol máshol láthattam… ahol szeretett lenni és otthon érezte magát: a diósgyőri pályákon. Most már csak a felhők fölötti csapatokat edzi, és sajnos nem minket.

---

Emléke örökké bennünk él!

Édesapa március 31-én lenne 66 éves, de ahogy Ő szerette, ünnepeljünk már a viliáján. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, én mégis azt érzem, hogy hiányával csak együttélni tudok, megszokni nem. A cikkek kapcsán tudatosult bennem, hogy azon túl, amit életében kaptam Tőle, hagyott rám mást is. A foci szeretetével, ami az élete, a mindene volt és személyiségével megérintett sokakat. Ezek az emberek felém is szeretettel fordultak, pusztán azért, mert Ő az Apukám. Ez nagyon különleges ajándék, amiért mindig hálás leszek.

Születésnapján azzal a számmal szeretnék emlékezni Rá, amit még Anyuval hallgatott randevúik alkalmával.

---

---

Rá emlékezve szívesen megosztok én is néhány személyes élményt.

Gyerekként Ő volt APU AZ ISTEN.

Néha Anyu megengedte, megvárjuk, hogy hazaérjen valamelyik külföldi meccsről, és ahogy fordult a zárban a kulcs, rohantunk az ajtóhoz, ugrottunk a nyakába, hogy: „Apu mit hoztál?!” És persze mindig hozott valamit! Aztán másnap villoghattam a nagydoboz szőlőcukorral, én voltam a legmenőbb az elől-hátul spicces cipőmben, és a most már rettenetesen félreérthető 69-es pólómban.

---

---

A válás után aztán már csak kéthetente mentünk Miskolcra. Minden második hétvégén Anyu felrakott minket a vonatra Pesten, Apu pedig ott várt ránk Miskolcon. Apuval annyi DVTK meccsen ültem a tribünön makukázva, mint egy rendes pasi. Szuper volt annyi sportoló között lenni a stadionban és a másik bázison, a diósgyőri strandon.

---

---

Később sokat jöttek Apuék a csapattal Pestre, ilyenkor mindig felvettek minket valahol, és együtt voltunk legalább a meccs erejéig. Erről nagyon sok emléket őrzök!

Felnőttként sokat tanultam Tőle emberségből, tisztességből, odaadásból, szeretetből és gerincességből. Kérdeztem is Őt: „Apu, hogy csinálod ezt? Én is szeretnénk tudni úgy viselkedni, ahogy Te!”. Ezen elgondolkozott és ezt mondta: „Zsanikám, én ezt nem csinálom! Ez így jön!”

---

---

A válás ellenére minden, MINDEN karácsonyt együtt töltöttünk. Ő hozta a fenyőfát Miskolcról a vonaton, és Ő főzte a húslevest. A fennmaradó időben pedig élvezte, hogy csicsergünk, zsizsegünk, együtt van a család!

Idővel aztán minden gyermek rájön, hogy egyik szülője sem Isten. Ez a személyiségfejlődés egyik elkerülhetetlen állomása.

Halálakor azt gondoltuk, egyedül maradtunk a gyászunkkal…

Aztán sorra érkeztek a levelek olyan srácoktól, akiket edzett, akik ismerték, akik szívbemarkoló történeteiket mesélték el nekünk!

Akkor tudatosult bennünk, hogy a mi veszteségünk nem csak családi veszteség. Apu a körötte lévő legtöbb emberre hatással volt. Legyen az csapattárs, tanítvány, vagy családtag. Ahogy valaki nemrég mondta nekem, „Ha valaki Ottót egyszer megismerte, soha nem felejtette el!”

Hiába láttuk meg, hogy Ő is csak egy ember a maga hibáival és gyengeségével… Annyit adott nekünk, hogy nem maradhat meg másként az emlékezetünkben, csak úgy, mint APU AZ ISTEN! És ezt már semmi nem változtatja meg!

---

Vége.

---

A visszaemlékezés előző részeit itt olvashatjátok el:

http://amigeleken.hu/apu-palyafutasa-varadi-otto-1-resz

http://amigeleken.hu/varadi-ottora-emlekezunk-2-resz

http://amigeleken.hu/varadi-ottora-emlekezunk-3-resz-a-tanitvanyok

---

---

---