Valdas Dambrauskas: Fontos számomra, hogy megértsem a magyar identitást, kultúrát

Tizenkét-tizenhárom évesen. 1989-ben megértettem, hogy nem leszek nagy játékos, profi labdarúgó. A Szovjetunióban a kosárlabda és a foci nagyjából azonos szinten volt a népszerűséget tekintve, a kosár talán annyival volt előrébb, hogy a Zalgiris Kaunasnak voltak komoly eredményei is, hiszen 1985-ben, és 1986-ban is BEK döntőt játszott, utóbbi évben megnyerték az Interkontinentális Kupát. Ha az NBA-t nem számoljuk, ahonnan csak 1992-től jöttek az olimpiára az amerikaiak, mondható, hogy talán az egyik legerősebb csapat volt akkor a világon. A foci azonban ugyancsak népszerű volt otthon, sokszor csak azon múlik a választás, hogy az egyik házban a barátok az egyik sportágat, a másik házban a másikat csinálták. Jómagam nem akartam kosárlabdával foglalkozni, inkább a focival.

Amikor elkezdte Angliában az edzősködést, hitt abban, hogy egyszer eredményes edző lehet? Már csak azért is érdekes ez a téma, mert sok litván tréner nincs a ,,top" futballban, akik több kupát nyertek. Szóval ilyen háttérrel nem olyan könnyű ebben a szakmában érvényesülni...

Tudtam, de meg volt bennem a hit. A kezdetekkor, amikor Angliában elkezdtem az első angol edzői kurzust, még nagyon rosszul beszéltem még angolul. Gyerekként az oroszt megtanultuk, de más nyelvet nem, az előbbinek nyilván volt gyakorlati haszna. Amikor kinyitottam egy angol nyelvkönyvet, volt benne egy világtérkép, amelyen külön voltak jelölve azok az országok, ahol angolul beszélnek. Ausztrália, Új-Zéland, arról álmodtam, hogy talán egyszer elmehetek ezekre a helyekre, de a tanárunk felhívta a figyelmet: ,,a Szovjetunióban élünk, úgyhogy nem megyünk sehová.” Én azt mondtam: márpedig szeretnék, és megvalósítom az álmom. Azt hamar felismertem, hogy Angliában, egy olyan környezetben profi szinten edzőnek lenni szinte a lehetetlen kategória. Anglia konzervatív ország, az akadémiai szint tűnt elérhetőnek. Viszont strukturált módon gondolkodtam, minden év elején, januárban leültem a gépem elé, elkészítettem egy excel táblázatot, az arra az évre vonatkozó tervekkel. Kiszíneztem benne dolgokat, hogy milyen tanfolyamat kell elvégezni, milyen munkát kell vállalnom, milyen gyakorlatot kell csinálni. Ez ment öt-hat éven keresztül, így haladtam előre. További problémát jelentett, hogy az én korosztályomból jött ki a litván labdarúgás aranygenerációja, amikor volt több sikeres játékosunk különböző országokban. Felismertem, ha eljutok oda, hogy valamikor edzősködni fogok, akkor ezek a játékosok éppen abban a korban lesznek, amikor befejezik labdarúgó pályafutásokat, és ők is edzők lesznek. Tehát, nekem velük kell verenyeznem, aki nem volt profi játékos, nincs ,,nevem”, és emiatt hátrébbről kell majd indulnom. Ennek megfelelően építettem magam, többek között írtam labdarúgás elemző cikkeket is. Amikor visszatértem Litvániába, először az Ekranasnál vállaltam másodedzői állást, szerencsém volt, mert a klubnak az volt a csúcs korszaka, bajnokságokat nyertünk. Amikor átkerültem a Zalgiris Vilniushoz, ugyanez történt. Vezetőedző lettem, bajnokságot, kupát, szuperkupát nyertünk. Ebben az időszakban tanultam meg, milyen bajnoknak lenni, milyen elviselni a nyomást, hogy nem szabad veszíteni, még gondolni sem szabad erre. Nyerni kell, mert te vagy a bajnok. Erre volt példa a mostani, Ferencváros elleni bajnoki meccsünk is, amikor azt mondtam a játékosoknak, amit szeretnék itt is meghonosítani: mindegy, ki ellen játszunk, hiába a Ferencváros az ellenfél, milyen csapat, milyen címerrel fut ki ellenünk a pályára, csak arra gondolhatunk, hogy mi vagyunk a legjobb csapat. És ha így állunk hozzá, akkor bárkit le tudunk győzni. Szóval nagy álmodozó voltam, nagy dolgokról álmodtam, győzelmekről, arról, hogy megnyerem a Bajnokok Ligáját. Amikor pedig megnyerem, akkor meg akarom ismételni. Az álmoknak nagyoknak kell lenniük, a kis álom, nem álom.

Mi volt a legkönnyebb, és a legnehezebb itt Miskolcon, Diósgyőrben megszokni?

Csupán öt hete vagyok itt, de olyan, mintha öt nap lett volna. Fantasztikus a stadion, fantasztikus edzési lehetőségek, pályák, körülmények vannak itt. A boltban is egyszerű minden, megveszem a dolgokat, kifizetem kártyával, és kész. Ahhoz hasonló a környezet, mint ahol felnőttem, nincs probléma, semmi különleges. A családom, a feleségem a kisebbik fiammal Vilniusban van, ő éppen most fogja befejezni az iskolát otthon, az idősebb fiam Németországban tanul. Tehát ebben a pillanatban három különböző helyen vagyunk, hiányoznak, persze, de a gyerekek nagyok, ez mindannyiunknak valamelyest könnyebbség. Ilyen a labdarúgóedzők élete. Amikor külföldre mentem dolgozni, elfogadtam, hogy nem annak a környezetnek, közösségnek kell hozzám igazodnia, hanem nekem hozzá, mert én vagyok ott az új. Megérteni, igazodni kell a helyi kultúrához, viszonyokhoz, magához az ottani élethez. Próbálok helyi könyveket olvasni, helyi filmeket nézni. Az edzősködés egy nagy lehetőség, hiszen, ha turista vagy, elmész egy vagy két hétre valahová, és utána hazamész. Horvátországban két évet éltem, Bulgáriában egy évet, Görögországban, és Cipruson is több időt töltöttem el. Magam is tanulok ezen időszak alatt, gazdagabbá tesznek a helyek, városok, országok. Most is az a fontos számomra, hogy megértsem a magyar identitást, kultúrát, ennek érdekében most történelmi könyvet olvasok, illetve most fejeztem be Polgár Zsuzsa önéletrajzi könyvét, sok mindent lehet belőle, tőle tanulni. De persze a fókusz a DVTK-n van, mindent meg kell azért tennünk, hogy pontokat, győzelmeket szerezzünk.

Tovább a boon.hu-ra a teljes interjúra >>>>>>>>

forrás: boon.hu

fotó: Vajda János