Elhunyt Szabó Géza, a DVTK történetének eddigi legeredményesebb edzője

A Mestertől fia búcsúzott a NemzetiSport hasábjain.

Nyolcvankilenc éves korában, szombaton elhunyt Szabó Géza, a DVTK történetének eddigi legeredményesebb edzője, akinek irányításával a diósgyőri csapat kétszer nyerte meg a Magyar Népköztársasági Kupát, valamint az NB I-ben egyszer bronzérmes lett.

A Nemzeti Sportban a lap online szerkesztőségénél olvasószerkesztőként dolgozó T. Szabó Gábor emlékezik édesapjára. A visszaemlékezésből idézünk.

Pénteken még találkoztunk, búcsúzásként egy nagy puszit adtam a homlokodra, de valószínűleg már nem érezted, mert aludtál, mint az utóbbi időben sokszor napközben is. Már a futballt sem követted figyelemmel, és amikor haza tudtam menni hozzátok Salgótarjánba, amellett, hogy a telefonnal felvett kis videón megmutattam Neked, hogy unokád, Gáborka jobb lábbal hogy rúgja a labdát kapura, többször is szomorú hírt vittem arról, hogy éppen melyik régi edzőkollégád vagy játékosod hunyt el – legutóbb tavasszal Tatár Gyuri haláláról számoltam be.

A régi sztorikról már nem tudtunk beszélgetni, pedig lett volna mit feleleveníteni, mert jó volt ezeket hallgatni vagy újra átélni. Emlékszem, sokszor mesélted, hogy szülőfaludban, Abasáron kezdted el a futballt, szélvészgyors szélső voltál, akit „csak lasszóval lehetett megfogni", de a szomszédos Visonta elleni egyik meccsen súlyos térdsérülést szenvedtél, ami kis híján kettétörte a pályafutásodat. De nem hagytad abba a labdarúgást, az egri Tanárképző Főiskola elvégzése után miközben tanítottál, előbb Szécsényben, majd Salgótarjánban – a Petőfiben és a Kohászban – alsóbb osztályban futballoztál, végül az SBTC-ben fejezted be a játékot, s bár az első csapattal edzettél, csak a tartalékbajnokságban léptél pályára.

Edzőként aztán eljutottál a legmagasabb osztályba, de az odáig vezető út sem volt mindennapi.

A salgótarjáni sportiskolában edzősködtél, s egy mérnök, aki látta a foglalkozásaidat, beajánlott az SBTC-hez erőnléti edzőnek. Előbb Marosvári Béla, majd Moór Ede segítőjeként dolgoztál, és sokszor meséltél arról, hogy az erőnléti edzések egyik elemeként ólommellényben dolgoztattad meg a tarjáni játékosokat. Lett is eredménye a kőkemény fizikai felkészítésnek, hiszen a Stécé egymás után kétszer is a vidék legjobb csapata lett, ráadásul az 1971–1972-es idényben a harmadik helyen végzett az NB I-ben – máig ez a legjobb bajnoki helyezése a salgótarjáni együttesnek.

Moór Ede bácsi távozása után az SBTC következő vezetőedzőjének nem volt szüksége Rád, ám ekkor, 1973 nyarán jött egy váratlan megkeresés: a DVTK elnöke, Fügeczky Róbert hívott a diósgyőri csapathoz, amely akkor esett ki az NB I-ből, s az volt a cél, hogy rögtön visszakerüljön az élvonalba. Preiner Kálmán segítőjeként dolgoztál, s sikerült is megnyerni az NB I B-t, ráadásul a feljutást követően Téged neveztek ki vezetőedzőnek, így 1974 őszétől NB I-es edző lettél.

Az első két élvonalbeli idény felemásra sikerült, a jó őszi teljesítményt gyengébb tavaszi szereplés követte, s mindkét szezon vége felé meglegyintette a csapatot a kiesés szele. De csak meglegyintette, mert mind a kétszer sikerült bent maradni. Még óvodás kisgyerek voltam, de jól emlékszem arra, hogy milyen bizonytalannak érezted a helyzetedet, és fel voltunk készülve arra, hogy Diósgyőrből haza kell költöznünk Salgótarjánba, mert nem hosszabbítják meg a szerződésedet. De meghosszabbították, s nem túlzás kijelenteni, hogy jól tették! Mert ezután a csapat egyre jobban és eredményesebben futballozott, a rengeteg munkának – többek között a Tarjánból elhozott ólommellények használatának… – meg lett a gyümölcse.

Az első siker 1977-ben a Magyar Népköztársasági Kupa megnyerése volt. Furcsa egy kupakiírás volt, négyes döntőt rendeztek körmérkőzéses formában, a DVTK előbb legyőzte az Újpesti Dózsát, majd kikapott az FTC-től, végül a Vasassal játszott, s a körbeverések miatt ez a mérkőzés döntő jelentőségű lett: amelyik csapat behúzza a meccset, az nyeri meg a kupát is. A hatvani találkozón Tatár góljával 1–0-ra nyert a Diósgyőr, így kupagyőztes lett, de a díszes serleget nem vitték le a helyszínre, azt csak napokkal később adták át Miskolcon. Mindig mosolyogva emlegettük, hogy valószínűleg nincs még egy olyan edző, aki a „lakhelyén" emelhette magasba serleget, merthogy mi a diósgyőri évek alatt egy szállóban, a vasgyár, azaz a Lenin Kohászati Művek vendégházában laktunk, s az MLSZ illetékesei a vendégház dísztermében köszöntötték a kupagyőztes csapatot és adták át a kupát.

Egy másik emlékkép két évvel későbbről, 1979 júniusából ugrik be. Ekkor dobáltak a magasba a szurkolók, és én amiatt aggódtam, hogy le ne ejtsenek! Merthogy a bajnokság utolsó előtti fordulójában, a Tatabánya itthoni legyőzése után vált biztossá, hogy csapatod a dobogó harmadik fokán végez, és fennállása során először lesz bronzérmes az NB I-ben. Nagy volt az öröm Diósgyőrben, ráadásul 1979 őszén az UEFA-kupában két párharcot is megnyert a DVTK (az osztrák Rapid és a skót Dundee United ellen), s az is büszkeséggel töltött el bennünket, hogy az A-válogatott keretébe öt, az olimpiai válogatottéba kilenc játékost adott a Diósgyőr (Veréb György, Szántó Gábor, Salamon József, Kutasi László, Oláh Ferenc, Tatár György, Borostyán Mihály, Fükő Sándor, Fekete László). Lakat Karcsi bácsi volt az olimpiai válogatott edzője, Mészöly Kálmán és Te a két segítője. Nagyot nevetve mesélted a sztorit, hogy amikor az olimpiai csapat edzésén az egymás elleni játéknál a keret DVTK-játékosai mérkőztek meg a keret többi tagjával, értelemszerűen Te „irányítottad" a diósgyőrieket, Mészöly pedig a többieket, s nem Ti nyertetek, Kálmán bá' viccesen megjegyezte, hogy a „két edző közötti különbség döntött”.

Tovább a nemzetisport.hu-ra a teljes visszaemlékezésre >>>>>>>>>

forrás: nemzetisport.hu