Diósgyőrben csak menny van és pokol, átmenet nélkül – Amíg élek én…

Sajtófigyelő - bunteto.com

Szociográfiai ihletettségű drukkerkönyvet írt Tompos Ádám a diósgyőri szurkolói identitásról, annak mélységeiről, magasságáról, történetéről. 1910-ből, a vasgyári kantinból indulunk, átutazunk a szocializmuson, elidőzünk az avasi tízemeletesek tövében és a Tiszai Sas ivóban, végül elkapjuk a tribünről a DVTK-pályára repülő vécécsészét. Akinek eddig nem volt egészen világos, mit jelent a „sorsod, Borsod” mottó, az Amíg élek én… című könyvből kiderül számára.

zociodráma, kaland, vígjáték? Az Amíg élek én című könyv október 3-i bemutatóján sorjáztak a műfaji tippek, a frissen megjelent kötet besorolása valóban nem egyszerű. Ez magyarázható elsőkönyves szerzője érdeklődési körével is. Tompos Ádám éveken át írta a borsodi társadalmi riportokat a Magyar Nemzet lapba (ma a Magyar Hang munkatársa), és a „magára hagyott Magyarország” lakói körében sok-sok Diósgyőr-szurkolóval ismerkedett meg. Olyan szoros köteléket érzékelt a miskolciak, egyáltalán a borsodiak és a csapat között, amilyet más városban, térségben soha nem tapasztalt egy futballklub esetében.

Ahogy egyre mélyebbre ásta magát a Diósgyőr, Miskolc, a régi vasgyár, a kohászok és a belőlük lett ultrák történetébe, úgy szállta meg az ihlet. Beszélgetett kultúrantropológussal, helytörténésszel, mezei szurkolók, ultrák, huligánok tucatjaival, régi DVTK-legendákkal, olvasott régi forrásokat, járt a meccsekre. Nem tagadja, időközben szép lassan szerelmes lett a Diósgyőrbe. A végeredményt Amíg élek én címmel kötetbe rendezve olvashatjuk.

A könyvbemutatón is elhangzott, a diósgyőri szurkolói identitás már akkor érzékelhető volt, amikor 1910. február 6-án a vasgyár kantinjában megalakult a Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre. A gyárnak érdekében állt, hogy magához közel tartsa a dolgozókat, ezért épített házakat nekik, és gondoskodott róluk. Mire megalakult a csapat, a vasgyári munkásokból, családtagjaikból, hozzájuk kötődő emberekből álló elkötelezett szurkolótábor ott sorakozott.

De nem csak a szurkolók kötődtek ezer szállal a csapathoz, a játékosok is a stadionhoz, hiszen amikor 1911-től elkezdték felhúzni az arénát, maguk a sportolók is ásót ragadtak, és nem csak a fotósok kedvéért.

A vasgyár jelentősége elvitathatatlan, meghatározta a város lehetőségeit, tulajdonképpen az üzem miatt bővült nagyvárossá Miskolc, kapcsolódott be a vasúti közlekedésbe, és neki köszönhette a település a futballcsapatot is. A munkáscsaládok gyerekei annak idején a DVTK-ba jártak futballozni, a tisztviselők gyerekei pedig a Diósgyőri Athlétikai Clubba (DAC).

Szintén a DVTK-hoz való kötődést erősítette, hogy a város épületeit olyan rohamtempóban húzták fel egymás mellé, hogy „elfelejtettek” szabadtéri placcokat, játszótereket, közösségi tereket létrehozni, ez valahogy kimaradt a számításból. Hétvégén maradt a futballcsapat szórakozásként.

„Ez így van, egy normális akasztáshoz sincs megfelelő tér nálunk”

– nevettette a hallgatóságot a könyvbemutatón az ország talán legismertebb DVTK-drukkere, a miskolci születésű humorista, Aranyosi Péter. Aki büszke rá, hogy diósgyőri identitása előzi a magyart, s ennek köszönheti, hogy a 2016-os Európa-bajnokság magyar–izlandi meccsét nem nemzeti, hanem Diósgyőr-mezben nézte a marseille-i lelátón.

A tartalom felhasználásához kérjük, hivatkozzon a forrásra és az eredeti cikkre a Büntető.com oldalon: https://bunteto.com/diosgyorben-csak-menny-van-es-pokol-atmenet-nelkul-amig-elek-en-konyvajanlo

A gépzsíros meccstől a telepi balhékig

A szerző az anyaggyűjtés fázisában végigjárta a környék összes kocsmáját infók, sztorik után kutatva. Utóbbiból milliónyi található a kötetben, kezdve a DVTK–Újpesten a vendégszektor gépzsírral bekent kerítésétől a Debrecenben előállított 18 renitens miskolci drukkerig, akik közül négyen jelezték a rendőröknek, hogy igyekezzenek az igazoltatással, ők maguknak is szolgálatra kellene lassan jelentkezniük – a miskolci kapitányságon. Természetesen a DVTK-történelem legnagyobb dicsőségei, az 1977 és az 1980-as kupagyőzelem és a nemzetközi kupameccsek szurkolói háttérsztorijai sem maradhattak ki a kötetből, innen tudjuk, hogyan osztották a pofonokat a miskolci legények Bécsben a Rapid-stadionnál, majd hogyan pihenték ki a fáradalmakat a szocialista Magyarországon addig hírből sem ismert pornómoziban.

A könyv igazi különlegességét a társadalmi utazások adják. A 20. századi borsodi, miskolci életérzés süt belőlük, s ha nem a környéken születtünk, végre kicsomagolják nekünk, mit jelent a végtelenül keserű, a helyiek számára mégis büszke lokálpatriotizmust sugárzó „sorsod, Borsod” mottó. Mit jelent a borsodiak nyelvén a pusztulás, amikor egyetlen tollvonással 14 000 miskolci, a város lakosságának mintegy hét százaléka kerül utcára a vasgyár bezárása nyomán. (A megyében 60 000 ember munkája veszett el.) Hogyan élik meg az évtizedeken át tartó anyagi kilátástalanságot, ezzel párhuzamosan a csapat harmatgyenge szereplését a szurkolók, akik ebben a közegben felnőve valójában nem is az eredmények miatt járnak tömegével meccsre, hanem mert már a nagyapjuk is a lelátón üvöltött.

Megpillanthatjuk a tízemeletes avasi paneltömbök közötti kukatárolókra rajzolt kapukat, a régi grundok mementóit. A különböző tömbökben lakó fiatalok között gyakori volt a verekedés, ennek ellenére az egyik megszólaló drukker szerint

„akkoriban a DVTK színei mögött a lakótelepek úgy álltak össze, mint ma a magyar válogatott mögött a klubcsapatok szervezett szurkolói csoportjai.”

Megtapasztalhatjuk milyen ordító különbség feszül a végtelenül lecsúszott Tetemvár városrész és az onnan mindössze tízpercnyi távolságra lévő üde, felújított belváros között. Tompos Ádám a Tiszai pályaudvarnál működő Tiszai Sas orosz pultosának segítségével elkalauzol bennünket a vasútállomás környékére, ahol nem is olyan régen kilenc kocsma működött, és mára egy maradt. Nem maradtak ki a könyvből a DVTK-stadion tőszomszédságában lévő hírhedt számozott utcák sem.

Amikor a vasgyár a csúcson volt, itt laktak a segédmunkások és a forgácsszedők, később azonban ez lett Miskolc legkietlenebb, leglepusztultabb része, ahol a dílerek nyíltan kereskedtek az utcákon az olcsó pszichoaktív szerekkel.

Beléphetünk a diósgyőri ultrák szektorába, az Északi Bástyába, ahonnan a szurkolók rálátnak az egykori kőfejtőre. Hasonlatosan az újpesti kemény maghoz, amely a Megyeri úti D lelátóról, az egykori ultraszektorból a Tungsram-gyár kéményeit csodálhatta (azóta átköltöztek a stadion túloldalára). Kelet-európai életérzés a köbön.

ELOLVASOM A TELJES CIKKET>>>