Mindig akarok valamit...

Szurkolótársunk emlékei korábbi kupadöntőkről.

"Mindig akarok valamit.."

Mindig akarok valamit. Most nem akarok semmit, csak hogy meggyógyuljak teljesen Vasárnapra! Ott kell lennem, már meg van a jegy és győzni kell!

Az első kupadöntőn amin részt vettem a DVTK stadionban volt, Fradi-Vác mérkőzés. 11 éves voltam, 1991 volt. Nagyon izgultam, hogy Feri bácsi a B közép elé tegyen újra labdát szedni, mivel azaz én helyem. Úgy is volt, ám most fura volt minden. Diósgyőr szurkolók voltak, váciakkal keveredve piros-kék zászlókkal. (Diósgyőriek vagyunk az Izzónak szurkolunk…). „No és ott volt, a Ferencváros! Te jó ég mennyien vannak mind zöld – fehér, és amikor szurkolnak, olyan sokan vannak, hogy nem tudnak egyszerre énekelni - kánonban megy minden.” Mi „örök NB2-esek” egyértelműen kiválasztottuk melyik csapatnak fogunk szurkolni aznap. Talán csak Én és Jóska bácsi (Csáki József) szurkoltunk aznap másnak, akit talán sosem láttam olyan boldognak, mint mikor meglátta Dzurják Csöpit kijönni, melegíteni. Több ezer ember szidta kórusban, ám Jóska bácsi „szevasz Csöpikém”-jét így is ki lehetett hallani. (Van, aki nem felejt gyorsan…) Nagyon nagy nap volt nekem. Főleg az a rengeteg aláírás, köztük az egyetlen magyar aranylabdásé (aki elkísérte csapatát a döntőre), ami még úgy is értékes volt számomra, hogy a meccs végére a diósgyőri szurkolók nyálában úszott.

A második kupadöntő, amin ott voltam, 10 évvel később a Videoton-Debrecen volt a Ferencváros stadionjában. Felmentünk ketten. Az ismerősöm piros - fehérben, Én biztos, ami biztos szürkében vágtam neki az útnak. Korán érkeztünk még alig volt pár ember, bementünk a Ferencváros ajándékboltjába. Elfehéredett arccal csodálkoztak, hogy mi mennyire bátrak vagyunk, hogy így merünk itt sétálgatni debreceni létünkre. Mikor közöltük, hogy diósgyőriek vagyunk szinte rosszul lettek és már csak arra emlékszem, hogy a rendezők vittek be minket a meccsre. Az aggodalmat később értettem meg mikor a Videoton és a Fradi szurkolói "találkoztak" és a Loki szurkolók átugráltak, hogy "segítsenek" nekik. A kupadöntő izgalmas volt, de nekünk 10 perccel a vége előtt el kellett mennünk, mert különben nem érjük el a vonatot Miskolcra. Kimentünk, és elsétáltunk a stadion mellett és szinte már otthon is éreztem magam. Később vettem észre, hogy a villamosmegálló tele van miskolci arcokkal, ott volt rajtunk kívül még sok-sok Diósgyőr szurkoló, akik szintén 10 perccel hamarabb otthagyták az Üllői úti stadiont a vonat miatt. Akkor értettem meg igazán, mért is vagyunk itt. Mennyire hiányzik nekünk valami és ha megadja a jó Isten, hogy egyszer mi játszunk kupadöntőt…

Mindig akartam valamit…

szép dal "az egész világot beutazom", vagy "a száz kisleány", de a Népstadion a halála előtt megismeri a legszebbet az "amíg élek ént..."

- Cs.Sz. -