Legendák újratöltve - Teodoru Borisz

_{Szerző: | 2015-03-03 16:30:16}

Ma ünnepli 58. születésnapját Teodoru Borisz. Isten éltessen Görög!

1957. március 3.-án született Miskolcon. A DVTK saját nevelésű játékosaként 154 NB1-es mérkőzésen öltötte fel a piros-fehér szerelést és védő létére 5 alkalommal eredményesnek is bizonyult.

A 154 élvonalbeli meccsével a diósgyőri labdarúgók NB1-es örökranglistáján az előkelő 20. helyet foglalja el. Ha nem jönnek közbe a súlyos sérülések, akkor egészen bizonyosan az első 10-ben foglalna helyet.

A „Görög” 12 éven keresztül szerepelt az első csapatban. Tagja volt a bajnoki bronzérmes diósgyőri Aranycsapatnak és részese volt az 1977-es Magyar Népköztársasági Kupa diadalnak és a DVTK nagy nemzetközi kupamenetelésének! Olyan feledhetetlen kupameccseken lépett pályára, mint a Besiktas, a Rapid Wien, Dundee United, a Kaiserslautern illetve a Celtic Glasgow elleni KEK és UEFA Kupa találkozók.

Érdekesség, hogy testvére, Vaszilisz is a DVTK játékosa volt. Több szezont játszottak együtt az első csapatban, 56 mérkőzésen voltak együtt a csapat tagjai.

Egy térdsérülés miatt 1986-ban pályafutása befejezésére kényszerült. Utolsó meccsét Hódmezővásárhelyen játszotta 1986.10.05-én.

Az interjú első részében először Borisz édesapja, Teodoru Szotirisz meséli el, hogy a görög polgárháború elől menekülve miként került a 40-es évek végén még gyerekfejjel Magyarországra. Megrázó kép tárul elénk szétszakított családokról, gyerekekről, akik idegen országban kényszerültek új életet kezdeni és egy közösségről, amely a hazájától távol is példát mutatott összetartozásból.

Ezt követően Borisz emlékezik vissza pályája kezdetére a toborzón való kiválasztástól az élvonalbeli bemutatkozásig.

Kedves Szotirisz! Legyen kedves mesélje el olvasóknak, hogyan került Magyarországra?

1948. április 7-én érkeztem Magyarországra. 13 éves voltam akkor. 65.000 görög kényszerült arra, hogy a polgárháború miatt elmeneküljön a hazájából. Több ezer menekült érkezett Magyarországra, köztük én is. Rengeteg család szakadt szét, a feleségem szülei például Lengyelországba menekültek. Öten voltunk testvérek és a szüleink beleegyezésével evakuáltak négyünket a harcok miatt. Édesapám a fronton harcolt, nem is tudtunk tőle elbúcsúzni. Édesanyám, a Nagyapám és a Bátyám otthon maradtak. Édesapámmal már azt követően sajnos nem is találkoztam, elesett a fronton. Ezt mi, gyerekek már csak Magyarországon tudtuk meg.

Hol tanult meg magyarul és hogyan választott szakmát?

Megérkezésünket követően az Andrássy laktanyában szállásoltak el minket. Onnan később átkerültünk Kispestre, majd Iszkaszentgyörgyre. Egy évig voltunk itt és itt tanultunk meg magyarul. Később az Üllői útra kerültünk egy gyermekotthonba, ami korábban szintén laktanya volt. Valamikor 1949 nyarán felsorakoztattak minket az udvaron. Rengeteg görög meg macedón fiatal volt ott. Nem számított, ki honnan jött, olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek. Felsorakoztunk és jöttek a különböző gyárak képviselői. Nem kérdezték, hogy milyen szakmát akarunk tanulni, csak elosztottak minket. Így lettünk ipari tanulók és 1949 és 51 között szakmát tanultunk. Volt, aki a Ganz-Mávagba ment, mások a Vörös Csillag Traktorgyárba, vagy a Vörös Izzóba.

Részt vettünk a görög falu, Beloiannisz felépítésében is. Miután kitanultuk a szakmát és felszabadultunk, hétfőtől szombatig dolgoztunk a munkahelyünkön, vasárnap meg mentünk építeni Beloianniszt. Nagyon rövid idő alatt felépült, gyönyörű szép lett.

Hogyan kerültek Miskolcra?

Már Pesten elkezdtem udvarolni a leendő feleségemnek. Ő 1952-ben került Miskolcra, én pedig 53-ban jöttem utána. A fővárosban volt egy úgynevezett Görög bizottság, ott kellett intézni ezeket a dolgokat. Jelentkeztem a bizottságnál, hogy én is szeretnék jönni Miskolcra. Nagyon sok, legalább 2-300 görög érkezett Miskolcra és helyezkedett el főként az akkori Lenin Kohászati Művekben meg a Dimávagban. Feleségemmel 1954 februárjában házasodtunk össze, 1957-ben született meg Borisz, majd 1962-ben Vaszilisz.

Beloianniszba később is jártunk rendszeresen, mert a feleségem rokonai oda kerültek Lengyelországból. Évente 4-5-ször mindig meglátogattuk őket. Az augusztus 20-i ünnepet szinte mindig ott töltöttük, legalább 100-150-en mentünk ezekre az alkalmakra Miskolcról.

Köszönjük szépen és további jó egészséget kívánunk Önnek!

Borisz! Hogy kezdődött a pályafutásod?

10 éves voltam, mikor Édesapám levitt egy toborzóra. Volt ott vagy kétszáz gyerek, alig fértünk az edzőpályán. Nem húszan-harmincan jöttek, mint manapság. Kétszázan, de volt olyan toborzó, amire háromszázan is jöttek. Hódi Zoli Bácsi volt az első edzőm. A toborzón írta a neveket a noteszébe és mondta, hogy akit két héten belül értesítenek, az jöhet majd edzésre. Rengeteg tehetséges gyerek volt akkoriban. Salamon Józsi mesélte, hogy őt például elküldték a toborzóról, amin szintén több százan voltak. Aztán valaki lemorzsolódott és szóltak neki, hogy jöhet edzésre. És az ország talán legjobb középhátvédje lett belőle.

Kiktől tanultad meg a futball alapjait?

Hódi Zoltántól meg Csányi Józseftől. Korábban mindketten az NB1-es csapatban futballoztak, mindent tudtak a fociról. Sokszor ámulattal néztük őket, amikor bemutatták a labdás gyakorlatokat. Istenként tekintettünk rájuk és óriási tiszteletben tartottuk őket! Nem csak a focira, hanem az életre is neveltek minket, szinte második apánk voltak.

Számtalanszor szerepeltél a Borsodi ifiválogatottban, a Vidék válogatottban, a SZOT válogatottban. De nem lehettél utánpótlás válogatott. Miért?

Én és a testvérem, Vaszilisz mindketten Miskolcon születtünk, magyar állampolgárságot azonban csak 1982-ben kaptunk. Ezt megelőzően az egész családom hontalan volt. Ezért nem lehettem például ifjúsági válogatott sem, pedig hívtak volna többször is. Mikor a Petőfi utcai Tanácson letettük az állampolgársági esküt én 25 éves voltam, a testvérem pedig 20.

Ifiválogatott nem lehettem, de nagyon sokszor szerepeltem a Borsodi ifiválogatottban, a SZOT válogatottban és a Vidék válogatottban is.

Akkoriban rendszeresen megmérkőzött egymással Budapest és a Vidék válogatottja. Ezek a meccsek kiválóak voltak arra, hogy a tehetséges fiatal játékosok szem előtt legyenek és megmutathassák tudásukat a szakembereknek.

Alig múltam 16 éves, amikor a Vidék válogatottal előmeccset játszottunk a Budapest válogatott ellen 1973-ban a 3-3-ra végződött magyar-svéd VB selejtező előtt. Fantasztikus hangulat volt. Emlékszem, Edström fejelte be az egyenlítő gólt Bicskeinek, amiatt nem jutottunk ki az NSZK-ban megrendezett világbajnokságra. A mi meccsünk második félidejében már 80.000 néző volt a Népstadionban. Feledhetetlen élmény volt.

Egy kis ízelítő a svédek elleni világbajnoki selejtező hangulatából:

1974. májusában a Borsodi ifiválogatottal megnyertük az országos tornát. A döntőt Székesfehérváron játszottuk Békés megye válogatottjával Albert Flóri jugoszlávok elleni búcsúmeccse előtt. Szűcs Pista, Fükő Sanyi, Borostyán Misi, Szűcs Jani játszottak abban a válogatottban. Nagyon jó kis csapatunk volt, mindenkit megvertünk. A győzelemért jutalmul egy 10 napos korzikai tornára utazhattunk. Csodálatos élmény volt. Bécsen keresztül Livornoig vonattal mentünk, onnan meg hajóval utaztunk Bastiaba.

Rendszeresen rendeztek akkoriban SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) tornákat is. Kohász csapat játékosaként Szűcs Pistával meg Koleszárik Sanyival mi ugye a Vasas válogatottban játszottunk. Rajtunk kívül a Vasasból, a Csepelből és a Videotonból szerepeltek benne játékosok. Izsóval Ignáccal, Végh Tibivel, Májer Lajossal, Csongrádi Ferivel játszottunk egy csapatban. Szenzációs játékosok voltak mindannyian, hatalmas élmény volt velük egy csapatban játszani. A vasutas válogatottban főleg debreceniek meg BVSC játékosok szerepeltek, az ÉDOSZ válogatott pedig a Fradira épült.

A középső képen hátul sötét mezben Borisz, a jobb oldali képen a Vasas szakszervezeti válogatottban a diósgyőri játékosok az álló sorban első Teodoru, harmadik Szűcs István, a guggoló sorban balról második Koleszárik

Hogy volt az a „majdnem” élvonalbeli bemutatkozás?

Még nem voltam 18 éves, a Győr ellen játszottam volna az első NB1-es meccsemet. A meccs előtti napon szóltak, hogy Kovács Pali megsérült, nem tud játszani, ezért készüljek, mert másnap én játszom helyette. Gondolhatod, mennyit aludtam aznap éjszaka. Alig vártam már a bemutatkozást. Bemelegítettünk, visszamentünk az öltözőbe, hogy átvegyük a meccsszerelést, és egyszer csak a csapatkapitányunk Hajas Imre szólt Szabó Gézának, hogy „Géza! Szólt a játékvezető, hogy Borisz nem játszhat, mert nem kérték meg az ifjúsági korú játékos külön játékengedélyét”. Nekem vissza kellett öltöznöm, a többiek meg mentek ki játszani. Ott sírtam az öltözőben. Gondolj bele, első NB1-es meccsem lett volna, ráadásul hazai közönség előtt, de a technikai vezetőnk figyelmetlensége miatt nem léphettem pályára. Ez lelkileg nagyon megviselt, idő kellett, mire lelkileg újra magamhoz tértem.

Végül Salgótarjánban került sor az élvonalbeli bemutatkozásodra

Tizennyolc és fél éves voltam, amikor 1975.szeptember 13-án léptem először pályára az NB1-ben. Salgótarjánban játszottunk és Tóth Lajos helyére álltam be csereként. Emlékszem, Csányi Józsi Bácsi látta rajtam, hogy mennyire izgulok az élvonalbeli bemutatkozás miatt. Odajött hozzám, mikor melegítettem az oldalvonal mellett és ezekkel a szavakkal bíztatott: „Látod Borisz, a sok munka meghozta a gyümölcsét, ezért gürcöltél éveken keresztül. Ne izgulj, csináld az egyszerűt és nem lesz semmi probléma”.

18 évesen már profi szerződést kaptál

Igen, 18 évesen írtam alá az első szerződésemet. Akkoriban nem úgy volt, mint mostanában, hogy fél meg egyéves szerződéseket írattak alá a játékosokkal. Nekem három szerződésem volt Diósgyőrben, mind a három öt évre szólt. Sajnos, a sok sérülés megakadályozott abban, hogy kitöltsem az utolsót.

A Képes Sportban megjelent a Teodoru testvérekről egy összeállítás, amelyben arról kérdeztek titeket, mit gondoltok a másikról. Te abban azt mondtad, hogy Ciki sokkal tehetségesebb játékos volt nálad.

Más típusúak voltunk, ő nagyon technikás volt, gyors volt, nagyon jól cselezett. Csak hát ő is hamar abbahagyta, mert vagy tízszer volt műtve a térde. Neki egyik térdében sincs keresztszalag, nekem csak az egyikben. Nagyon sokra vihette volna a Vasasnál, csak hát közbeszóltak a sérülések.

(Vaszilisz így jellemezte a cikkben testvérét: "A Bátyó gyors, kemény játékos, kitűnően ért az emberfogáshoz. Képes bárkit kikapcsolni a játékból. Igazi görög temperamentummal játszik" A szerkesztő kiegészítése.)

Mikor Ciki megkapta az állampolgárságot, Mezey Gyuri már másnap meghívta az olimpiai válogatottba. Az NSZK-val játszottak edzőmeccset Hatvanban és Bognár Gyurival meg Détárival alkották a középpályás sort. Sajnos, súlyos sérülést szenvedett ezen a meccsen, mert a kis Rummenigge rátartott a bokájára és elszakadt a szalagja.

2. rész

Nem létezett számára más csapat, csak a Diósgyőr!

A DVTK saját nevelésű játékosa és annak ellenére, hogy sérülések hátráltatták a pályafutását, a diósgyőri játékosok NB1-es örökranglistáján a 20. helyet foglalja el. Többször hívták külföldre profinak, de hű maradt szüleihez, szülővárosához és szeretett egyesületéhez.

12 év piros-fehér színekben, bajnoki bronzérem, Magyar Népköztársasági Kupa diadal és örökre emlékezetes nemzetközi kupameccsek! Ezeknek volt részese a Görög.

Az interjú első részében Édesapja, Teodoru Szotirisz elevenítette fel gyerekkorát, amikor a görög polgárháború idején több tízezer görög kényszerült hazája elhagyására, köztük ő és testvérei is. Megtudhattuk, hogyan teltek gyermekévei egy idegen országban, hogyan tanult szakmát és miként követte szerelmét Miskolcra. Ezt követően Borisz mesélt pályafutásának kezdeti éveiről.

A második részben pályája sikereiről valamint a pályafutását végigkísérő sérülésekről olvashatunk.

Melyik poszton szerettél játszani a legjobban?

Beállóst sokkal jobban szerettem játszani, mint szélsőhátvédet. Szerettem segíteni a támadásokat is. Hazai meccseken Salamon Józsi elharapta volna a torkomat, ha ott fogom a kezét a saját térfelünkön. Mindig mondta, mikor nyomtuk az ellenfelet, hogy menjek fel a középpályára, ne zavarjam őt ott hátul. Az ellenfél tizenhatosa környékén általában én végeztem el a bedobásokat. Be tudtam dobni a labdát egészen a kapu elé, nagyon sok helyzetet alakítottunk ki így. Tatár Gyuri életveszélyes volt ilyenkor az ellenfél kapuja előtt. Vagy befejelte sokszor, vagy a lepattanó labdát lőtte be a kapuba.

Mitől volt olyan legendásan jó a csapat erőnléte?

Erre egy névvel lehet válaszolni: Szabó Géza. Akkoriban az NB1-es csapatok minden januárban 4000 m-es versenyen vettek részt Pesten a lóversenypályán. Egyik évben az Oláh, Fükő, Borostyán, Fekete, Szántó ötösfogatunk meg is nyerte a versenyt. Úgy futottak, hogy nem tudta őket megállítani senki sem.

Egy alkalommal elindultunk a versenyre, de Mezőkövesdnél olyan hóesésbe keveredtünk, hogy nem tudtuk folytatni az utat. Nem volt mobiltelefon, nem tudtunk szólni senkinek sem, hogy késünk, akkor értünk Pestre, mikor a többi csapat már lefutotta a távot. Szabó Géza mondta az MLSZ-es szervezőnek, hogy átöltöznek a fiúk és versenyen kívül lefutják a távot. Az volt a válaszuk, hogy „Géza! Ismerjük a maga csapatát, nyugodtan üljenek vissza a buszra és utazzanak haza Miskolcra”.

Te csak 1985-ben kaptad meg a magyar állampolgárságot. Hogy utazhattál a külföldi túrákra és meccsekre?

Külföldre csak úgy mehettem, hogy az utazás előtt külön fel kellett menni Pestre az illető ország követségére a vízumért. Ezt általában a technikai vezetőnk intézte. Amikor Kaiserslauternbe utaztunk például, az utolsó utáni pillanatban jött csak meg az útlevelem. Ott voltunk a Ferihegyi repülőtéren, a vízumom meg sehol. Már le is mondtam az útról, mondtam Gézának (Szabó Géza), hogy menjetek, ne várjatok, indul a gép. Ekkor jött a telefon a követségről, hogy meg van a vízum, lehet érte menni. Már nem emlékszem, hogy ki, de elment valaki taxival a vízumomért, emiatt 45 perc késéssel szállt fel a gépünk. Többen is féltek a repüléstől a csapatból, többek között én is. Szidtak is a srácok rendesen a gépen, mert miattam Frankfurt fölött 45 percet kellett köröznie a gépnek, míg leszállási engedélyt kaptunk.

Szinte minden évben külföldön készültetek a bajnokságra…

Mikor már az első csapat játékosa voltam, bejártuk a fél világot. De egy valamiben óriási különbség volt a mostani időszakhoz képest, mégpedig az, hogy hívtak minket. Akkoriban még volt rangja a magyar focinak. Ma akkor megy egy magyar csapat például Törökországba edzőtáborba, ha a klubtulajdonos ki tudja fizetni. Minket meg hívtak. Akkoriban a pesti nagycsapatok szinte kizárólag Dél-Amerikában meg Spanyolországban edzőtáboroztak.

Gondolom, jó néhány érdekes történet eszedbe jut ezekről a túrákról…

Hát persze! Portugáliában túráztunk egy alkalommal. Az ország déli csücskénél van egy kisváros, Sagres. Az van légvonalban legközelebb Amerikához. Volt egy szabadnap, amikor kimentünk kirándulni az óceán partjára. Felálltunk egy kb. kétemeletes sziklára és onnan nézelődtünk. Mondtam öcsémnek meg Szabó Lacinak, hogy „Nézzétek már, lenn a sziklák között van egy csomó rák meg halak, menjünk le, fogjunk valamit”. Lementünk, egyszer csak hallom, hogy a tolmács kiabál le nekünk, hogy „Kapaszkodjatok meg azonnal a sziklába!”. Én megfogtam az egyik sziklát, Szabó Laci a másik sziklát, az öcsém meg elkapta Lacinak a derekát. De ez az egész 1-2 másodperc alatt zajlott le. Akkora hullám jött, hogy még azok is kaptak rendesen a vízből, akik fent voltak. És pillanatok alatt vissza is húzódott. Mondták a többiek, hogy a tolmács, aki úszómester is volt, már elkezdett öltözni, hogy jöjjön menteni minket. Azt mondta utána, hogy ezeknek a hatalmas hullámoknak olyan erejük van, ha nem tudtunk volna megkapaszkodni, bevitt volna minket vagy 100-200 métert a víz alatt.

Oláh Ferivel és az Öcsémmel A Fekete Feri edzette csapatunk Oláh Ferivel a tengerparton

A másik eset már pár évvel később történt, mikor már Dr. Puskás Lajos volt az edzőnk. Spanyolországban voltunk túrán. Az egyik szabadnapon elmentünk egy igazi spanyol farmra. Piknikezés, hússütés meg ami még hozzá tartozik. Annyira jól éreztük magunkat, hogy a végére egy cseppet felöntöttünk a garatra. Egyszer csak Görgei Csucsu megfogott egy csirkét, a nyakát a hóna alá fogta és mondta a tolmácsnak, fordítsa le, hogy ő most el fogja altatni a csirkét. A spanyolok csak néztek, hogy ki ez, varázsló? Csucsu megfogta a csirke fejét, megpörgette, az elájult, a nyaka lekonyult, a spanyolok meg döbbenten néztek egymásra.

Később előkerült valahonnan egy ló. Egyik csapattársunk itthon járt lovagolni, egyből felpattant rá. Csakhogy fordítva ült fel a lóra és a farkát fogta a kantár helyett. Mi persze majd leestünk a padokról, Lajos meg nagyon berágott, mentünk vissza a szállodába edzeni. Olyan edzést tartott, hogy futás közben át kellett ugratni a lehajolt csapattársunkon. A piások persze tíz percen belül összehányták magukat.

Öcséddel, Vaszilisszel együtt Titeket többször hívtak profinak Jugoszláviába meg Görögországba is. Miért maradtatok?

Igen, így volt. Skopjében például télen szerepeltünk egy tornán. Apunak a húga meg a nővére ott laktak. A Vardar Skopje edzője az egykori jugoszláv válogatott Bobek volt, aki látott engem Korzikán azon a bizonyos ifitornán, amiről már meséltem. Jól beszéltem a makedón nyelvet és szóba elegyedtünk, hosszasan elbeszélgettünk. A torna döntőjét pont a Vardar Skopjéval játszottuk és tizenegyesekkel meg is nyertük a tornát. Akkor szóltak, hogy szívesen látnának minket Cikivel a csapatukban. Édesanyám akkor ki is jött velünk, hogy a rokonokat meglátogassa. Vendéglátóink annyira komolyan gondolták a szerződtetésünket, hogy meg is mutattak nekünk egy háromszobás lakást.

Szalonikibe is hívtak minket. Itt voltak a lakásunkon az Arisz képviselői. Abban az időben még a szüleimmel éltem. Aláírtam a szerződést, aztán gyorsan vissza is vontam. Hogy miért? Azt hiszem megijedtem a lehetőségtől.

Hogy kerültél képbe a görögöknél?

Jól ismertem Mokalisz Kosztaszt, aki Törőcsikkel kezdett focizni a BVSC-ben. Ő már akkor az Arisz Szaloniki játékosa volt. Minden nyáron lent voltam Görögországban az egyik haveromnál és többször találkoztunk Mokalisszal. Ő tudta, hogy én a Diósgyőrben futballozom, ő ajánlott be az Arisznál. Egyik éven Gujdár Sanyival is találkoztam Szalonikiben. Sanyi 25-szörös válogatottként igazolt az Ariszhoz és 1982-84 között volt a csapat kapusa. Egyik edzésük után felmentünk a lakására és ő is elmondta, mekkora hülyeséget csináltam, hogy görög létemre nem mertem kimenni profinak. Ismert, tudta, hogy egészen biztosan megálltam volna a helyem. Így visszapörgetve az idő kerekét, lehet, hogy már máshogy döntenék…

Nem voltál igazán szerencsés a sérülésekkel…

Hát, igen. Ha a sok sérülésemet összeadom, azt lehet mondani, hogy 3 év ment el a pályafutásomból. Ha nincsenek ezek a peches sérüléseim, még 80-100 meccset simán játszhattam volna az NB1-ben.

Ezen a képen pont azt a pillanatot kapta el a fotós, amikor Vépi legallyazta a bokámat az Üllői úton. A kép alá rosszul van írva a név, nem Ebedli volt, hanem Vépi. A sípcsontomat találta telibe, de a sípcsontvédő felfogta a rúgást, darabokra tört. A bokám viszont fekete lett, mire beért hozzám a pályára Lujó, Tóth Pista, a gyúrónk. Alig tudta levenni a cipőt a lábamról.

Azt mondták a srácok, hogy a meccs után Vépi bement az öltözőbe, elnézést akart kérni, de Salamon Józsi kizavarta. Én ekkor már persze a Sportkórházban voltam.

Vándor Kálmán, a legendás sportújságíró ezeket a gondolatokat vetette papírra Vépi kíméletlen belépője után, ami 1979.április 3.-án jelent meg a Népszavában:

„Vajon Vépi Péternek eszébe jutott csapattársa Szokolai, amikor kíméletlenül letaglózta a diósgyőri Teodorut? …. Mert a ferencvárosi válogatott jobbszélső is hasonló módon került kórházba, s szombaton – talán – az ő távolléte is szerepet játszott abban, hogy csapata nem tudta a hazai pálya előnyét érvényesíteni, fél tucatnyi gólhelyzetet hagyott kihasználatlanul. Amiért természetesen Vépi is károsult…

Természetesen a kérdésre van válasz. Amit saját magunktól adhatunk, az csak az érthetetlenséget tükrözi.

Hogyan veszítheti el ennyire a fejét egy játékos, aki a pályán kívül udvarias, előzékeny, segítőkész fiatalember, akit nemcsak a zöld-fehér színek határtalan szeretetéért kedvel mindenki. A vezetők is hibásak abban, hogy ilyesmit megenged magának, mert ha ilyenkor lehívnák a pályáról, akkor talán könnyebben megértené: ha elveszíti a fejét, akkor többet árt, mint használ csapatának, a sportszerű magatartásról nem is szólva.”

Ez volt az első súlyos sérülésem, amit aztán követtek sorban a többiek is sajnos. Háromszor kellett műteni a térdemet.

A Hajduk Split meccs előtt volt egy nagyon szerencsétlen balesetem. Edzőmeccsre készültünk a Volán ellen és a meccs előtt többen is kipróbálták Tatár Gyuri új Zsiguliját. Akkoriban a mai VIP parkoló helyén még salakos pályák voltak, ahol reggeltől estig rúgták a bőrt a gyerekek meg ott mentek a gyári bajnokságok is. Én a pályának háttal állva beszélgettem Oláh Ferivel meg Fekete Lacival, miközben az egyik csapattársam körözött a pályán a Ladával. Egyszer csak megcsúszott az autóval, nekiment a villanyoszlopnak és felénk csapódott. Feri meg Laci még éppen fel tudtak ugrani a motorháztetőre, de engem pont telibe talált. Nekicsapódtam a szélvédőnek és onnan nekem se kép, se hang. Nem emlékszem semmire, a többiek mesélték el utólag, hogyan történt az egész. Az volt az isteni szerencsém, hogy Feriék azonnal hívták Lujót (Tóth Pista), a gyúrónkat. Ő mentette meg az életemet, kihúzta a nyelvemet, hogy ne fulladjak meg. Én csak a kórházban tértem magamhoz. 7 nap után saját felelősségemre kijöttem, nehogy bajba kerüljön miattam a csapattársam, aki elütött. Hosszú idő telt el, mire úgy felépültem, hogy visszakerülhessek a csapatba.

Aztán egy Pécs elleni meccsen egy kapu előtti ütközésnél kapusunk, Szabó Laci eltörte a bordámat. Azóta, ha időnként összejön a csapat, nem is ülünk egy asztalhoz. Mindig mondom Lacinak - persze viccből -, hogy „ne ülj mellém, mert eltöröd valamimet”!

Meglehet, az is hozzájárult a sok sérülésemhez, hogy mi még rendszeresen edzettünk abban az időben a salakon, hiszen csak egy füves edzőpályánk volt és arra sem lehetett mindig rámenni. Ebből a szempontból a mai körülmények összehasonlíthatatlanul jobbak.

Lujóról vidámabb dolgok is eszedbe jutnak, ugye?

Persze. Skóciában, Dundee-ban a hotelben, ahol el voltunk szállásolva, a meccs előtti este esküvőt tartottak. Minket felküldtek már korán aludni, de Lujó lent maradhatott. Azt mondta, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem győződik róla, hordanak-e a skótok alsónadrágot a szoknya alatt. Másnap nevetve mesélte, hogy ő bizony alánézett a skót pali szoknyája alá és nem volt alatta semmi.

Milyen emlékek élnek benned a KEK és az UEFA meccsekkel kapcsolatban?

Glasgowban, mikor a Celtic elleni meccsre készültünk, edzés után az öltözőben be akartunk ülni egy nagy kádba, de nem mertünk, mert pezsgett a víz. Szóltunk a technikai vezetőnek, hogy „Gyere már, meg akarnak minket mérgezni”. A személyzet nyugtatott meg bennünket, hogy üljünk be nyugodtan, ez csak egy víz alatti masszázsgép. Akkor ennek Magyarországon még nyoma sem volt.

Szintén a Celtic meccshez kapcsolódik egy érdekes eset. Ősszel volt a kupameccs. A Celticnek Umbro márkájú meze volt, mi szerelésünk meg Yassa volt, a csillagos mez. Az edzésen fáztunk, mert csak rövid ujjú mezt vittünk magunkkal. Kértük a hazaiakat, hogy adjanak már hosszú ujjú felsőt. Adtak is készségesen. Mi felvettük az Umbro felsőjüket, erre egyszer csak a lelátóról odajött hozzánk egy pali és azt mondta, hogy vegyük le, mert nekünk a Yassa-val van szerződésünk. Azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy fázunk, akkor vegyük a skótok melegítőjét alulra és arra vegyük rá a Yassa mezt. Valószínűleg a Yassa-nak lehetett az ottani képviselője.

Kaiserslauternben kaptunk egy hatost. A meccs után vacsoráztunk a szállodában, Briegelék bejöttek és szóltak a pincéreknek, hogy a diósgyőri fiúknak vigyenek ki mindent, amit csak kérnek. Beszélgettünk velük és szóba került, hogy milyen prémiumot kapnak a győzelemért. Kiderült, hogy átszámolva 450.000 Ft-ot kaptak azért az egy győzelemért. Majd leestünk a székről. Azért akkor Magyarországon egy Volkswagent lehetett venni!

Melyik csapattársaid álltak hozzád a legközelebb? Úgy tudom, hogy a mai napig legendásan jó a kapcsolatod pl. Kutasi Lacival, a kiskun veszedelemmel.

Így van. Egy spanyolországi túra alkalmával a Gibraltári szoroson keresztül áthajóztunk Afrika keleti végébe Seutaba. Kutasi Lacival voltam egy szobában. Kiálltam cigizni a szállodában a teraszra nyíló ajtóhoz meztelenül, csak a függönyt tettem magam elé. Laci felkelt az ágyból, kirántotta a kezemből a függönyt és kilökött a teraszra. Ott álltam a teraszon egy szál cigarettában. Kiabáltam Lacinak, hogy engedjen vissza, ő meg majdnem rosszul lett a röhögéstől.

Annak ellenére, hogy ugyanazért a posztért küzdöttünk, nagyon jó volt a kapcsolatom Váradi Ottóval is. Kölcsönösen tiszteltük és szerettük egymást. Egyszer az Újpest ellen játszottunk itthon. Én szélsőhátvédet játszottam, Ottó volt a belső védő. Törőcsik csinált egy cselt, Ottó megette és kicsúszott a salakra. Erre mondtam neki: „Gyere már Geda, tízen vagyunk!” Mit mondjak, nem a legirodalmibb nyelven adta tudtomra, hogy ezzel a beszólással nagyon megbántottam.

De sorolhatnám szinte az összes egykori csapattársamat! Az egy más világ volt. Mi nagyon szerettünk egymás között lenni. Legtöbbször korábban érkeztünk edzésre, hogy még tudjunk dumálni egyet, vagy megigyunk közösen egy kávét. Edzések után többnyire maradtunk, nem rohant senki sem haza. Átmentünk a faházba, megittunk egy sört, kártyáztunk, szóval összetartó társaság voltunk…..

Boldog születésnapot kívánunk Görög!