Úgy tűnik, reklámblokkolót használsz :(
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
Nagy-nagy örömünkre a 2. résszel folytatódik Kutasi Tanár úr visszaemlékezése az amigeleken.hu-n!
Az első részben labdarúgó pályafutása kezdeteiről, iskolás éveiről mesélt, de beavatott minket Diósgyőrbe történő átigazolásának kulisszatitkaiba is. A Tanár úr ugyanis úgy igazolt Diósgyőrbe, hogy az átigazolási lapját a szegedi pályaudvar peronfelügyelőjének a bélyegzőjével hitelesítették!
Akkoriban a DVTK-ban nagyon sok saját nevelésű, helyi játékos játszott. Hogyan fogadta a csapat a Szegedről jött „idegen”-t? Családdal érkeztél, vagy egyedülálló voltál még akkor?
Az igazán szép az akkori labdarúgásban az volt, hogy csak magyar játékosok játszottak, mind az alsó, mind a felső osztályokban. Mivel a fiatalok soraiban rendkívül vonzó volt a foci, nagyon nagy volt a merítési lehetőség. Amikor megérkeztem, a következő Diósgyőri játékosok szerepeltek a DVTK keretében: Veréb Gyuri, Szabó Laci, Oláh Feri, Tatár Gyuri, Hajas Imre, Hajdú Lajos, Horváth Bandi, Földesi Karcsi, Fekete Laci, Gál Béla, Görgei Jancsi, Egri Zoli. Ha jól emlékszem, a többiek velem együtt más csapatokból kerültek Diósgyőrbe.
Amikor engem leigazoltak Diósgyőrbe, nyugodtan állíthatom, hogy még hozzám hasonló, vagy még jobb képességű labdarúgóval is tárgyaltak a vezetők. Azt, hogy miért én lettem a kiválasztott, már örök homály fedi, mert úgy tudom, az akkori vezetők közül már nem sokan, vagy egyáltalán nem él már senki.
Mikor megérkeztem Diósgyőrbe, az akkori Lenin Kohászati Művek Vendégházának lakója lettem, Oborzil Sanyi és Horváth Ernő társaságával egy szobában. A szomszéd szobában lakott Udvarev Peti a családjával. Mivel a lakás kiutalása kissé késett, a feleségem és a lányom, Carmen csak október 24-én érkeztek utánam, mikor már rendszeres kezdő tagja voltam az egyre jobb játékot nyújtó csapatnak.
Kutasi az álló sorban balról a harmadik
A csapattársak semmivel sem fogadtak rosszabbul az öltözőben, mint más csapatoknál tették abban az időben, de szeretném megjegyezni, hogy általában az érkező játékosnak illik alkalmazkodni a már kialakult csapat gerincéhez. Ez a szocializálodás bizonyos foka, amit csapatban játszó játékosoknak tudomásul kell venni. Minden csapatban van bizonyos kialakult hierarchia, amit nem illik megzavarni, csak a fokozatos beilleszkedés és a mindenkori helytállás segítségével egyengetni. Természetesen voltak, akik féltették a helyüket a csapatban, azok kissé morcosabban reagáltak a jövevényekre, de idővel a tudás átsegítette a jövevényeket a nehézségeken. Aki kitartóan és eredményesen ragadta meg a bizonyítási lehetőségeket, azok helyet tudtak szerezni a csapatban.
Az én esetemben a szerencsének is nagy szerepe volt, mert középpályásnak hoztak, mivel a munkabírásom is nagy volt és, mint említettem a lövő erőm is biztató volt. Sajnos, egy Tisza-Kupa mérkőzésen súlyos térdsérülést szenvedtem Salgótarjánban és majdnem egy hónapot ki kellett hagynom.
Közben elkezdődött a bajnokság, de addigra már tartalékként ültem a kispadon gyógyultan és vártam a lehetőséget a bemutatkozásra. Kár volt várni, mert bizony az nem sikerült valami fényesen. Budapesten játszottunk a Honvéd ellen az akkor félelmetes Kispesti Stadionban, Kocsis Lajos vezérletével és Kozma Misi gólérzékenységével fémjelzett igen erős csapattal szemben. Szegény Kolláth Béla - aki azóta már meghalt baleset következtében Szolnokon - volt a balhátvéd, de az első félidőben megsérült és Szabó Géza olyan cserét hajtott végre, hogy Tóth Lajost kivitte balhátvédnek, engem pedig bevitt Salamon mellé beállósnak. A lényeg az, hogy Lajos sem játszott még eddig balhátvédet, mivel jobblábas volt és én sem játszottam még beállóst.
Az első félidőben 4:0-ra vezetett a Honvéd. A második félidőt sikerült 1:1-es eredménnyel lehozni, így 5:1-es vereséggel szépen hazabandukoltunk.
A következő otthoni mérkőzésen már én voltam a balhátvéd és ezután, már Diósgyőri tartózkodásom idején, csak sérülés esetén került sor más játékos játékára. Úgy éreztem, hogy a csapat szép lassan elfogadott, mivel állítólagos nyugalmammal és játékommal nagymértékben hozzájárultam a folyamatos játék kialakulásához.
Szépen jöttek az eredmények és az őszi szezont az ötödik helyen zártuk. Sajnos az én pályafutásom nehezen akart jó irányt venni, mivel a tavaszi első mérkőzésen kulcscsonttörést szenvedtem Zalaegerszegen. Elég hosszadalmas felépülés és két műtéti beavatkozás után azonban már további súlyos sérülés nem akadályozott abban, hogy szép lassan haladjak a fejlődés rögös útján és megérkezzek a válogatottság kapujába, de addig még sok mérkőzésen kellett bizonyítanom.
Az első részhez hozzászóló szurkolók véleményét csak annyival egészíteném ki, hogy több gólt is rúgtam és fejeltem, de a legszebb, és a legemlékezetesebb valóban a veszprémi gól volt.
Az egyik kedves szurkoló jól emlékszik, mert valóban úgy történt, hogy Fükő Sanyi - aki nagy játékintelligenciával és kiváló rúgótechnikával rendelkezett - ment szögletet rúgni a jobb oldali zászlóhoz. Amikor ment kifelé, hátranézett és a szemeink villanása találkozott, én a fejemmel kicsit biccentettem, hogy köszönöm, várom a labdát. A többiek már tudták, hogy kapásból is elég nagy lövő erővel rendelkezem, így nem volt meglepetés, amikor Sanyi felém ívelte a labdát. Én először hátat fordítottam a kapunak, hogy ne is sejtsék az ellenfél játékosai, hogy közeleg a „kiskun-veszedelem”, majd hirtelen megfordultam és a rendkívül pontosan érkező beadást igen nagy erővel rúgtam a jobb felső sarokba.
Mészáros „Bubu” a Budapesti Vasas válogatott kapusának, csak annyi ideje volt, hogy felkapta a kezeit, berogyasztotta a térdeit, de már csak a nagy erővel gólból visszapattant labda útját tudta konstatálni. Azt hiszem, igen szép és fontos gól volt, mivel az első félidő utolsó perceiben megadta a jó hangulatot a félidő nyugodt és eredményes értékelésére az öltözőben.
Mészöly Kálmán úgy kiabált az ellenfél öltözőjében, hogy még hozzánk is áthallatszott és igen jót szórakoztunk a nem kimondottan Kazinczy díjas véleménynyilvánításon.
A második félidőben már fölszabadultan és Hála Istennek eredményesen is játszottunk Fekete Laci és Szalai Pista góljaival és mondhatom, hogy utólag könnyűnek tűnő győzelmet arattunk a több válogatott játékossal fölálló Vasassal szemben.
Szeged, 2012.12.24.
Sportbaráti üdvözlettel: Kutasi László
Még nem érkezett hozzászólás!