Úgy tűnik, reklámblokkolót használsz :(
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
A diósgyőri Aranycsapat tagja, kétszeres MNK győztes, egyszeres bajnoki bronzérmes és egyaránt hatszor szerepelt a nemzeti tizenegyben és az olimpiai válogatottban is.
Hatalmas munkabírás, töretlen lelkesedés és a megbízható, egyenletes teljesítmény voltak a védjegyei. Délvidéki gyerekként hamar belopta magát a diósgyőri szurkolók szívébe. Óriási szeretet övezte és övezi a mai napig a miskolci drukkerek részéről.
Fogadjátok szeretettel a Tanár Úr visszaemlékezéseinek első részét !
Hogyan kezdődött a labdarúgó pályafutásom?
Már egészen kölyökkoromtól kezdve a labda szeretete a véremben volt, mivel édesapám Kiskunfélegyházán szintén rúgta a labdát, több-kevesebb eredménnyel. Abban az időben nem volt ez olyan nagy dolog, mert a legtöbb gyerek az utcán kereste a szórakozás lehetőségét, amelyben természetesen a mindennapi focizás is szerepet játszott. Kis izmos, örökmozgó gyerek voltam, a foci mellett sok más sportágat is kipróbáltam.
A foci iránti szeretetem azonban egész eddigi életemben végigkísért és remélem, hogy kísérni is fog!
Gyerekkoromban még a fűzős foci volt a menő. Sajnos, nagyon korán, 13 éves koromban meghalt imádott édesapám és nem volt, aki focit vett volna nekünk a bátyámmal. A kényszer sokszor leleményessé teszi az embert, így elmentem egy szijjártó mesterhez, hogy tanítson meg labdát varrni. Ezek a mesterek a lószerszámokat és különböző bőr dolgokat varrtak. A bátyám osztálytársának az édesapja, Keserű bácsi szép türelmesen megtanította a bőrlabdák varrásának tudományát.
Már csak rossz, selejtes labdákat kellett valahonnan szerezni, hogy labdavarró tudásomat kamatoztatni tudjam. A MÉH-telep mellett laktunk két utcával, sokat jártunk oda, mivel hulladék-gyűjtéssel is próbáltuk az iskolába járás költségeit csökkenteni, hogy szegény édesanyám terheit segítsük.
Szerencsém volt, mert a hadseregnél az elhasználódott labdákat tucatjával összekötözték és ide vitték kidobni. Az egyik barátom közvetlen a telep mellett lakott, így néhány köteggel átdobtunk a kerítésen és már kezdődhetett is a labdák javítása. 10-12 rossz labdából tudtam varrni 5-6 használható labdát. Nem mondom, hogy olyanok voltak, mint a mostani ADIDAS labdák, de még úgy is lehetett velük játszani, hogy alig tudtuk eltalálni, mert olyan ludájak, oválisak voltak. A lényeg, hogy varrtam rendületlenül, mivel sokat játszottunk és az eléggé kopott labdák koptak nagy sebességgel. Sokaknak viszont még ilyen labdájuk sem volt.
Édesanyám szigorú volt, csak akkor engedett focizni, ha rendesen tanultam. Úgy voltam vele, ha már úgyis tanulnom kell, akkor inkább csinálom jól, hátha később még hasznát veszem, ezért egész nyolcadikig kitűnő tanuló voltam. Szerencsémre a tanulást is megszerettem a végén, a mai napig mindig van valami, amit szeretnék megtanulni, megérteni és ehhez olvasás, tanulás szükséges. A közmondás is úgy szól, hogy a jó pap is holtig tanul.
Amikor csak időm engedte és ahol csak lehetett, mindenhol fociztam: egyedül, utcacsapatban, kerületi csapatban, iskola csapatban, városi csapatban. Ennek eredményeként egyre gyorsabban fejlődtem és hívtak sokfelé, hogy erősítsem a csapatukat. Én pedig boldogan mentem és egyre jobban élveztem, hogy mindenki engem akar legyőzni. Ez pedig még jobban késztetett arra, hogy még többet gyakoroljak.
Szóval ilyen gondolkodásmóddal éltem a mindennapokat.
Jött a gimnázium! Egész nyáron dolgoztam, hogy legyen pénzem tanszerekre, könyvekre, füzetekre, mivel édesanyám keresete ezt nem tette volna lehetővé.
A gimnáziumi éveim hatalmas feszültségben teltek, mert nappal iskola, délután edzések, este és éjszaka tanulás, mert a jó tanulói igényemet már nem tudtam és nem is akartam csökkenteni. Ez egy önmagam által kialakított szükségszerűség volt, mert mindig nagyon boldogtalan voltam, ha valamelyikben nem tudtam kiemelkedőt produkálni. A kunok kitartását, makacsságát és igazság-érzetét örököltem, ami nem igazán vonzó a lusta emberek számára.
A gimnázium legjobb játékosa lettem és Kiskunfélegyházáról egyedüliként beválogattak Bács-Kiskun megye ifjúsági csapatába.
A foci mellett testnevelő tanáraim kérésére kosárlabdáztam és megyei bronzérmes szertornász is lettem. 16 évesen az edzések után úgy mentem haza az iskolától kb. két kilométerre lévő lakásunkig, hogy szinte nem voltam eszméletemnél a fáradtságtól.
A gimnáziumot jeles eredménnyel végeztem, így lehetőségem adódott a továbbtanulásra. Négy nagyon nehéz, de csodálatos gimnáziumi év után felvételt nyertem a Kecskeméti Műszaki Főiskola Gyártástechnológia szakára.
Nagy bánatomra a focit csak hobbi szinten tudtam tovább folytatni, mivel vonattal jártam Kecskemétre a főiskolára és nem értem haza időben az edzésekre. Hétvégeken viszont rendszeresen játszottam egy alacsonyabb osztályú csapatban és annyit edzettem, amennyit csak az időm engedett. Hála Istennek, a szorgalmam és akarásom mindig megtalálta az időt az önedzés lehetőségére.
A Főiskola második évében a mostani Rektornak, Danyi József tanár úrnak köszönhetően sikerült összehozni egy főiskolai csapatot. A professzor úr - akivel a mai napig jó barátságban vagyok - nagyon szerette a focit. Utána már ott játszottam, mert az edzésekre ott tudtam maradni és csak az esti vonattal mentem haza holt fáradtan és nagyon éhesen. Akkor kb. 60 kg lehettem.
A Főiskola elvégzése után Szegedre kerültem az NB II-es Szegedi Vasutas labdarúgó csapatához. Nem tudom, hogy mennyi részem volt benne, de attól kezdve, hogy elkezdtem játszani a csapatban, középcsapatból élcsapattá lettünk.
Bács-Kiskun Megye ifjúsági válogatottjában még csatár voltam, balszélső poszton játszottam. Nagyon sok gólt rúgtam és sokat bírtam futni. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert az SZVSE-nél már bal oldali középpályást kellett játszanom. Nem volt semmi probléma, mivel a lövőerőm akkor már kezdett félelmetessé fejlődni! Gujdár Sanyi, aki akkor volt az első osztályú szegedi csapat kapusa, mindig kétségbeesetten kiabált a társaival, hogy „azt a görbe lábút ne engedjétek lőni!!!”. Az voltam én. Egy szezonban 20 gól körül lőttem középpályáról!
Hogyan kerültem Diósgyőrbe?
Már harmadik éve játszottam a csapatban, amikor a Népligetben a Budapesti Építők csapata ellen mérkőztünk. Kikaptunk 4:2-re, de a mi két gólunkat én rúgtam és utólag mondhatom, hogy igazán szép és nagy gólok voltak. Ezen a mérkőzésen ott volt egy mérnök ember, sajnos a nevére már nem emlékszem, aki a mérkőzés után odajött hozzám és mondta, hogy Ő a DVTK budapesti megfigyelője és nagyon tetszett a játékom. Kérdezte, hogy a szezon végén lenne-e kedvem elmenni Diósgyőrbe egy próbajátékra. Gondolkodás nélkül mondtam, hogy igen!
Akkor már mérnökként dolgoztam Szegeden a MÁV Tervező Irodájában, akkor voltam 24,5 éves és 1973 decemberében nősültem. 25 éves koromig adtam lehetőséget magamnak, hogy ha el tudok menni magasabb osztályba játszani, akkor elmegyek, ha nem, akkor csak amatőr szinten focizok tovább és belevetem a szorgalmam a mérnöki munka rejtelmeibe.
Úgy látszik a sorsom úgy lett megírva, hogy majdnem az utolsó pillanatban dőlt el, focistaként vagy mérnökként éljem-e tovább az életem!
1974-ben került föl az NB I/B-ből az élvonalba a DVTK Preiner Kálmán bácsi vezetésével. Mire én a próbajátékra megérkeztem, már Szabó Géza lett az edző! Akkor volt ott próbajátékon Horváth Ernő, Tóth Lajos és Borostyán Misi Sajószentpéterről.
A bonyodalmakat növelte, hogy akkor már az SZVSE meghatározó játékosa voltam és sehogy sem akartak elengedni. Akkor azt mondtam a szegedi vezetőknek: ha nem engedik, hogy kipróbáljam magam magasabb osztályban, akkor még a városból is elmegyek és abbahagyom a labdarúgást örökre. Az átigazolási időszak július 15-én éjfélig tartott. Egészen 1130-ig ott vitatkoztunk a nagyállomás várótermében, végül nagy nehezen aláírták az átigazolási papírt, amit a peronfelügyelő bélyegzőjével hitelesítettek!
Így lettem Diósgyőri játékos! Két nap múlva jött értem autóval Hőrich Tibi bácsi, a DVTK intézője és megkezdődött az ottani pályafutásom, amely eddigi életem legszebb, legizgalmasabb, legszenvedélyesebb és csak szuperlatívuszokban kifejezhető éveimet jelentette, jelenti. A Diósgyőri emlékeimet még szóban sem tudnám egy hónapig sem elmondani, nemhogy leírni!
A Tanár Úr a guggoló sor jobb szélén látható.
Az ott eltöltött hat év vérrel ivódott az emlékezetembe, csak a távozás körülményei hagytak némi árnyékot, de ahogy az ének is mondja: Csak a szépre emlékezem!!!!! Nagyon jó érzés szeretni a szurkolókat és szeretve lenni általuk!
Valamennyi DVTK szurkolónak Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!
Szeged, 2012.12.21.
Nagy tisztelettel és szeretettel: Kutasi László
Még nem érkezett hozzászólás!