A mindennapok öröme a legfontosabb

A Paks ellen 400. NB I-es mérkőzésén ülhetett a kispadra Egervári Sándor, a DVTK vezetőedzője. A jeles alkalomból a mérkőzés előtt beszélgettünk vele.

- Melyik volt az első mérkőzés?
- Az első osztályban először a BVSC-t irányítottam 1993-ban, ám arra, hogy melyik csapat volt az első ellenfél, már nem emlékszem.

- Mennyire foglalkoztatnak a statisztikák?
- A jeles eseményeket megjegyzem. Arra konkrétan emlékszem, hogy a 300. mérkőzésem egy MTK - Ferencváros örökrangadó volt, mert a Fraditól is kaptam egy kis ereklyét. 65 éves vagyok, jó érzéssel tekintek vissza az elmúlt évtizedekre, megjártam a hegyeket és a völgyeket is. Kaptam nyolcat, de rúgtunk is nyolcat. Ha hozzászámolom a pályaedzői tevékenységemet is, akkor mégiscsak öt NB I.-es aranyérmem van. Többször voltam az év edzője, azt hiszem talán ötször. Mesteredző is lettem, kevesen vagyunk ilyenek. Világbajnoki bronzérmem van az U20-asokkal. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy persze, nagyon szép dolog, ha a nyakadba akasztanak valamit és kiteheted a vitrinbe, de nekem nem ez számít, hanem az út és a mindennapok öröme. Ha sikerül egy jó hetet, egy jó felkészítést csinálni, és abból kijön egy jó eredmény, annak nagyon tudok örülni. Szép dolog a magasba emelni egy kupát, de én a mindennapokban sokkal nagyobb örömöt élek meg. Emellett a család és az emberi kapcsolatotok számítanak igazán, melyeket az ember az évtizedek során összegyűjtött. Vannak olyan edzőkollégáim, vagy régi játékosaim, akik hetente felhívnak, ha jól játszott a csapatom, vagy ugyanilyen jó érzés, ha eszükbe jutok a névnapomon. Ezek az apró dolgok és azok az emberek, akikkel együtt dolgozom, segítenek abban, hogy fel tudjam építeni magam a következő napra. Ez egy nagyon nagy hozadéka a mi szakmánknak.

- Van olyan, amit még nem láttál? Meg tudsz még lepődni?
- Optimista, de ugyanakkor realista ember vagyok. Tudok gratulálni például a Honvéd edzőjének, mert jobbak voltak és jár is a gratuláció. Persze ugyanakkor szégyelltem magam, mert a Honvéd megkontrázott minket többször, és azért mert az én csapatommal ezt meg tudták csinálni. Ezt el is mondtam a játékosoknak. Fel voltunk rá készülve, beszéltünk róla, mi több, ezt gyakoroljuk mi is, a mindennapi felkészülésünknek szerves része. Mégis meg tudták velünk csinálni. A kérdésre válaszolva, az én 65 évemben benne van, hogy már nem lepődöm meg. Idegeskednem sem kell, mert tudom, hogy mire vagyunk képesek. Ahhoz képest időnként picit jobban, picit rosszabbul játsszunk. Nagy meglepetések már nem tudnak érni, de ehhez köze van az ember személyiségének is.

ELOLVASOM AZ EGÉSZET>>>

forrás, fotó: dvtk.eu