Győri túra - egy éve - reload

_{Szerző: | 2014-09-26 19:55:00}

Magyarország 2013.07.27. Amikor még szabadok voltunk. Most még utoljára szabadon mehetünk idegenbe. Mivel úgysincs meg itt az oldalon, én meg megtaláltam egy kallódó pendrive-on, nekem, nekünk meg felejthetetlen emlék, gondoltam felteszem, hátha van valaki, aki még nem olvasta, hátha kedvet csinálok az utazáshoz vele. Együtt vagyunk!

Az idő előrehaladtával egyre nagyobb megterhelést jelentenek már nekem ezek a túrák. De most menni kellett. Így útra keltünk hát. Találkozás a benzinkútnál, majd irány a bevásárlóközpont, ahol felvettük a még megmaradt két szabad hely tulajdonosait. Meg aztán a gázolajzabáló négykerekű után magunkat is meg kellett itatni valamivel. Megcéloztuk a sörös pult hűtőszekrényeit, de voltak köztünk, akik a boroskóla - népszerű kódnéven vbk - mellett tették le a voksukat. Lelkük rajta ebben a kánikulában, gondoltuk. Mivel még csak kilenc óra volt és túl hamar értünk volna Győrbe, így a Balaton felé vettük az irányt…

Oda az út hosszú, ámde eseménytelen volt. Töltögettük magunkba a hideg italokat, melyek a magyar tengerhez közeledve egyre melegebbek és melegebbek lettek. Az utolsó pillanatban, de megérkeztünk. Büfé, hideg sör, bermuda, majd jól irányzott hasasokkal a hűs habok közé vetettük magunkat. Nagy hangoskodás közepette, hogy jó hírét keltsük Miskolcnak, eltoltunk néhányszor az „Amíg élek én”- t, meg a „Nyitva van a pálya” kezdetű örökbecsűinket, amolyan tervezetlen, hamisítatlan flash mob formájában, nagy tetszést aratva a vízimádók táborában. Még jó, hogy volt köztünk, aki figyelte az órát is. Indulnunk kellett, mert messze volt még Győr.

Bevettük magunkat a Bakony lankái közé és meg sem álltunk. Farkasgyepűig. Mert megint elfogyott a hideg ital készletünk, így kötöttünk ki a festői falvacska kiskocsmájában. Udvarias kiszolgálásban és a táborunkat méltató szavakban nem volt hiány. A vendéglátó egység láthatóan oszlopos tagja, mondhatni egyik bútora – bár ő maga fradistának vallotta magát – nem győzött minket dicsérő szavakkal illetni. Pedig rendesen viselkedtünk. Megittuk a söreinket, megettük a jégkrémeket és most már tényleg Győr felé vettük az irányt.

Azaz vettük volna, ha a haverok nem állítják, hogy akkora adag vegyes tálat, mint Csornán, még életükben nem ettek, így aztán megint tettünk egy kis kitérőt. Az étek valóban felséges volt és tényleg hatalmas adagok formájában ért asztalt, a kedélyes fiatal pincér szívélyes felszolgálásával. Kis flört a szomszédos asztalnál falatozó szinglikkel, így az asszony messzeségében, megtámogatva az alkohol bátorító, ámde jótékony hatásával. Integetés búcsúzóul, mosolyok. Így beteljesítetlen szerelmek születnek csak.

De Csornától már Miskolc volt csak messze. Néhány kósza kilométer után átléptük a város határát jelző táblát. Már reggel óta úton vagyunk. És még csak most kezdődik a nap! Lehúzott ablakok, zászlóként lebegő piros-fehér sálak a szélben:

„Valahol, az északi tájakon,
szabadon, piros-fehér szárnyakon…”

De most tényleg messze az Acélváros. Lehúzott ablakainkból szólt a lelkesítő dallam, életre keltve az alvó várost. Buszmegállókban fejüket felkapó, olykor derűsen integető helyeik rácsodálkozása. Majd rendőrsorfalak, felpattanva kókadt magányukból konstatálták: „Ezek még mindig jönnek!”. Jelenlétük egyben jelezte nekünk is a stadion közelségét. A győri stadion egy igazi monstrum! A kivilágított monumentális épületegyüttes egy pillanatra befogta a szánkat, de csak egy pillanatra:

„Nyitva a pálya, ha játszik a csapat,
a csapat, mely mindig az egyetlen marad…”

Kikászálódtunk, majd irány a korszerű beléptetők, ahová italt kintről bevinni tilos. Így megittuk megmaradt italainkat. Azaz megittuk volna, ha maradt volna. De szárazon sem maradhattunk ennyi jóember között. Bemutatkozás barátnénk másik járművel érkező szüleinek, mosolyok, ölelés, kézszorítás, Royal vodka. Így teljes az élet, de most már tényleg menjünk! Elkeveredve egymástól egy pillanatra, egy gyönyörű miskolci lányba botlottam, aki valamiért megkínált italával, nem tudva azt bevinni ő sem a forgókapun belülre. Fogalmam sincs milyen ital melegedett a palackban, de ilyen finomat tán még életemben nem ittam. Még a csornai vegyes tálnál is jobban esett. Talán a szája íze tette, amivel kínálta a nedűt, és amely néhány másodperccel előtte még a műanyagon lapult…

Beléptetés, kedves helyi biztonságiak, ötszáz forintos csapolt sör a rácsok mögül. Rablás! Ki van a rács másik oldalán? Mi vagyunk bezárva, vagy ők vannak kizárva? Ez nem is lehet kérdés. Aki nem tartozik közénk az kizárva minden jóból. Szurkolás ezerrel, ismét szégyent hozva az üresen kongó lelátókra. Néha füttyszó harsan. Bombagól, kiállítások, zúgó kapufa. Indulatok mindenhol. Ősi ellenség az ETO! Kétség sem fér hozzá.

Most igazságos döntetlen született és egy újabb élmény, melynek örökre cipeljük édes terhét magunkkal. Berakva a többi közé zsákunkba. Az aranycsapat csodálatos meneteléseihez a nemzetközi porondon, győztes osztályzók felejthetetlen utazásaihoz. Nyíregyháza bevételéhez, a mezőkövesdi csodához, amit azóta se hiszünk. Bajnokavatóhoz lenn a pályán, a szent gyepen.

Nekünk CSAK ezek jutottak. Ha kérditek ti kívülállók, hogy ugyan mitől vagyunk mi nagy csapat? Nem az eredményeinktől, igaz. Nincs húsz bajnoki címünk, de még csak EL-főtáblára sem jutottunk soha. Egyszer talán…

Mi a szurkolónktól vagyunk a legnagyobbak. Köszönöm, hogy közétek tartozhatok és hogy köztetek lehettem ezen a forró győri éjszakán is!

Hajrá Diósgyőr!