Banner

Salamon - 70

Szerző: | 2018-10-23 21:20:00

Az Aranycsapat legendás középhátvédjével, Salamon Józseffel készített, Gólya, gólya, hosszúlábú gólya …. című interjúnk újbóli megjelentetésével köszöntjük a 70 éves legendánkat.

Isten éltessen, Józsi!


407 (!) meccset játszott a DVTK mezében, bajnoki bronzérmes, kétszeres Magyar Népköztársasági Kupa győztes, 3-szoros A-válogatott és 5-szörös olimpiai válogatott. 1979-ben az MLSZ az „Év játékosa”-nak választotta, és szerepelt az 1978-79-es és az 1979-80-as bajnokság legjobbjaiból összeállított csapatban. Ő volt a DVTK első labdarúgója, aki profinak állhatott és külföldön is megmutathatta tudását. Pályafutása végén, 1980 és 1982 között két évet töltött Görögországban a PAOK Szaloniki együttesénél. Hazatérését követően újra DVTK mezt öltött, de sorozatos sérülések miatt 1983-ban befejezte az aktív játékot.

Az első részben görögországi karrierjéről beszélgettünk, most pedig visszakanyarodunk diósgyőri pályafutására, ami igazán bővelkedett nagyszerű eredményekben és emlékezetes mérkőzésekben.

17 és fél évesen, 1966.03.27. én, a 3. fordulóban mutatkozott be a DVTK felnőtt csapatában az MTK elleni mérkőzésen. Hat mérkőzésen játszott a védelem tengelyében, majd a 9. fordulóban a sérüléséből felépülő, ekkor már a 33. évében járó, immár 15. éve piros-fehérben szereplő Szigeti Oszkár visszakerült a kezdőcsapatba.

Élvonalbeli bemutatkozására Józsi így emlékezett vissza: „Oszinak problémái voltak a hasfalával, ezért nem játszott az első fordulókban. Preiner Kálmán volt akkor az edzőnk, ő dobott a mély vízbe. Neki nagyon sokat köszönhetek. Azt hiszem, tulajdonképpen Kálmán bácsi kinézett engem Oszi utódjának.”

Amikor 17 évesen bementél az öltözőbe, tegezted az „Öregeket”, Szigetit, Wernert és a többieket?

Igen, de hozzá kell tenni, hogy nekem perecesi gyökereim is vannak és nekem Oszi távoli rokonom volt. Ők is perecesiek voltak, meg Csulácska (Werner Gyula) és Paulás Tibike is oda valók voltak. Ott kezdődött a dolog, hogy amikor bementem az öltözőbe, azt sem tudtam, hol öltözzek. Akkor Oszi odahívott maga mellé és onnantól ott öltöztem. Tulajdonképpen a szárnyai alá vett engem. Amikor például Hollóstetőre mentünk edzőtáborba, a DIGÉP üdülőbe, hárman voltunk egy szobában, Oszi, Csulácska meg én. Akkoriban még nem volt fürdőszoba a szobákban, így az én feladatom volt felhozni a szobába esténként a bort, meg a lábvizet. Ők istápoltak engem, nagy szerencsém volt, meg kell vallanom. Rettenetesen nagy nevek voltak abban a csapatban.


DVTK - FTC Salamon megszerzi a labdát Branikovits elől Edzőtáborban: Földesi, egy szerb játékos, Kendi, Kolláth és én


Varga Lajos: A futball-labda diósgyőri útja című könyvében a következőket olvashatjuk a 66-os csapatról: „Preiner Kálmán közel két csapatra való játékost próbált ki bajnoki mérkőzésen. A fiatal játékosok csapatba kerülésével 24 év alá került az átlagéletkor. Jó csapatszellem alakult ki, ütőképes, középszerű, de jó utánpótlással rendelkező szakosztályban a fiatalabbak és idősebbek jól megfértek egymás mellett. Az 1966-os bajnokság végén Pesti György klubelnök meleg szavakkal méltatta Preiner Kálmán addigi munkáját. A Mester nem hosszabbította meg lejáró szerződését és az MLSZ-ben edzői poszt várományosaként tért vissza a fővárosba.

Ebben az évben nem kevesebb, mint 9 játékos debütált az élvonalban. Hajas, Kovács P., Vári, Deák, Szurgent, Salamon, Papp, Oláh és Vass is az 1966-os bajnokságban lett NB1-es játékos.

Preiner Kálmán azután sem feledkezett meg rólad, hogy elhagyta a Diósgyőrt és az Ifjúsági válogatott edzője lett. Meghívott Téged az ifiválogatottba...

A 67-es bajnokságban nagyon jól szerepeltünk és Kálmán bácsi behívott az ifiválogatottba. De rajtam kívül még többen is kaptak behívót különböző válogatottakba.

Salamon az ifjúsági válogatottban (a bal oldali képen jobb szélen, a jobb oldali képen a középső sor közepén)


Ebben az évben volt egy nagyon emlékezetes meccsetek a Honvéd ellen Kispesten.

Igen, még a dátumra is emlékszem. 1967. április 9-én játszottunk a Honvéd ellen idegenben. Ruttkai lőtt kettőt, Szurgent és Sikora egyet-egyet. Ezen a meccsen emberfogó voltam, a sérült Szucsányit (jobb oldali képen) kellett helyettesítenem. Nem is akármilyen ellenfelet kaptam, Kocsis Lajost kellett fognom. Gál Bélával meg Hajas Imrével hárman voltunk emberfogók, nekünk kellett semlegesíteni a Honvéd legjobbjait. Mindegyikőnknek volt egy embere, azzal kellett menni mindenhova, még a WC-re is. Az egy nagyszerű Honvéd volt, mégis sikerült nyernünk 4-1-re.

Varga Lajos könyvében így emlékezik meg erről a diadalról: „A Honvédban nem játszhatott Tichy, a DVTK-ból pedig Szucsányit nélkülözték, akit Salamon nagyszerűen helyettesített. A félidei döntetlent követő két Ruttkai és egy Szurgent góllal nyert a DVTK és felléphetett a tabella negyedik helyére.”


Az 1968-as év is hozott egy igen emlékezetes meccset Salamon számára.

1968.április 21-én a Ferencvároshoz látogatott a csapat. A találkozóra a Népstadionban került sor 25.000 néző előtt.

Az FTC a következő összeállításban lépett pályára az összecsapáson: Géczi – Novák, Bálint, Páncsics – Juhász, Szűcs – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi (Csere: Branikovits).

A DVTK összeállítása: Veréb – Kovács, Gál, Kiss, Salamon – Szucsányi, Vass, Hajas, Ruttkai – Szurgent, Horváth.

A még mindig csak 19 és fél éves Salamon nem kisebb feladatot kapott ezen a mérkőzésen, mint az 1967-ben az európai labdarúgás legfontosabb egyéni trófeáját, az Aranylabdát elnyerő Albert Flóriánnak az őrzését.

A korabeli sportújság, a Képes Sport „Salamon” című írásában ezekkel a szavakkal méltatta a fiatal hátvéd játékát: „A diósgyőri Salamon álma az volt vasárnap, hogy lefogja, árnyékba állítja, lehetetlenné teszi azt az embert, akit Európa legjobb labdarúgójának tekint a szakvilág. Hogy kikapcsolja a játékból Albert Flóriánt. Salamon kíméletesen, elegánsan játszotta a „catenacciot”, Soós Gábornak csak két ízben kellett lefújnia Salamon egy-egy dancsát. És Flóri az első félidőben alig találkozott a labdával. A második félidő első percében aztán bevánszorgott egy könnyed kis gól a diósgyőri kapu bal alsó sarkába. Ezzel győzött a Fradi 1-0-ra. Albert simogatta.”


A másnapi Népsport így értékelte a játékát: „Salamon Albert őrzésével volt megbízva és ezt a feladatát a gól előtti pillanatot kivéve jól látta el.”


Egy régi interjúban Dóczi Pista bácsit, Preiner Kálmánt és Lóránt Gyulát emelted ki az edzőid közül. ..

Így van, Dóczi Pista bácsi a serdülő, ifiedzőm volt. Nagyon pozitív emlékeim vannak vele kapcsolatban. Ő nem csak a futballra oktatott minket, hanem emberséget is tanultunk tőle.

Kálmán bácsi azért volt különleges a maga nemében, mert nagyon hasznos dolgokat tudott tőle ellesni az ember, és azért is, mert nála lettem első osztályú játékos. Lóránt Gyulát a profi mentalitása emeli ki, de rögtön utánuk jön Szabó Géza is.

1968-tól kezdve Salamon kirobbanthatatlan volt a DVTK kezdőcsapatából. Innentől kezdve - egészen 1980-ig, amikor Görögországba szerződött – vagy az összes bajnoki mérkőzésen szerepelt, vagy csupán 2-3 mérkőzésről hiányzott sérülés, eltiltás miatt. Összesen 375 NB1-es és 32 másodosztályú mérkőzésen szerepelt a vasgyári csapatban. Ez összesen 407 mérkőzés, fantasztikus szám, ami a mai világban már elképzelhetetlen.


Érdekesség, hogy az 1973-74-es bajnokságban, amikor az NB1-B-ben szerepelt a csapat, Preiner Kálmán vezetőedző a csatársorban is szerepeltett. Nem is akármilyen eredményt értél el, hiszen 7 góllal háláltad meg a bizalmat. Hogy lettél támadó?

Az történt, hogy egy belső szalaghúzódás miatt 2 hetet ki kellett hagynom. Miután felépültem, Kálmán bácsi nem akart egyből az eredeti posztomon játszatni, mert középhátvédként azért többet kell ütközni, egyszerűen kímélni akart. De azért, hogy újra játékba lendüljek, előre tett csatárnak. Ott jobban tudtam vigyázni magamra, mert elől inkább megtehettem, hogy nem megyek bele veszélyes szituációba. Még én is meglepődtem rajta, milyen eredményes voltam elől.

A bal oldali képen Horváth Bandival, akitől Józsi saját bevallása szerint rengeteg csibészséget tanult el.

A Kecskemét elleni meccsen pl. 2 gólt is szereztem, a Szekszárdot pedig az én gólommal győztük le itthon. Aztán, mihelyt helyrejött a lábam, visszakerültem az eredeti helyemre.

Hogy mennyire nem állt messze tőlem a csatárposzt, azt az bizonyítja, hogy egyszer Szabadkán játszottunk felkészülési meccset, amelyiken szintén elől játszottam és úgy lőttem gólt, hogy mellel levettem a beadást és beollóztam a kapuba, ezzel lett 1-0 a végeredmény.

Téged folyamatosan csábítottak Budapestre. Miért maradtál mégis?

Igen, 1976-ban például maga Tichy Lajos jött el a lakásomra és hívott, hogy igazoljak a Honvédba. Nemet mondtam. Hogy miért? Mert nekem nem létezett semmi más, csak Miskolc és csak a Diósgyőr. Én itt éreztem jól magam, nem hiányzott nekem a pesti nyüzsgés. A Honvéd végül Kocsis Pistát igazolta le helyettem Pécsről.

Amikor 1980-ban a PAOK Szalonikihez szerződtél, a „Labdarúgás” című hetilap interjút készített Veled. Ebben megragadta a figyelmemet egy érdekes rész: „1977-ben abba akarta hagyni a futballt. Úgy érezte, fel kell adni, nincs értelme a folytatásnak”. Válaszodban azt olvashattuk, hogy „Ma is áldom a napot, hogy nem így tettem. Szakosztály elnökünk, Józsa László bíztatott, hogy nem állhatok félre”. Még csak 29 éves voltál. Miért vetődött fel benned a búcsú lehetősége?

Az előző évben csak jobb gólkülönbségünknek köszönhetően maradtunk bent az NB1-ben és az 1976/77-es bajnokságot is nagyon rosszul kezdtük. Az első 6 meccsen 5-ször kaptunk ki. A sikertelenség váltotta ki belőlem ezt, egyfajta idegi fáradtság lett úrrá rajtam. Józsa Lászlónak – aki sajnos már nem él – örökké hálás lehetek, amiért lebeszélt erről a szándékomról. Ebben az évben indult el ugyanis a sikerszériánk az első kupagyőzelemmel, majd folytatódott a 78/79-es bronzéremmel.

1977-ben tehát elindult a diósgyőri Aranycsapat sikerszériája, amiből Salamon is aktívan kivette a részét.

1977: Magyar Népköztársasági Kupa győzelem

1978-79: bajnoki 3. helyezés

1980: Magyar Népköztársasági Kupa győzelem


A Magyar Labdarúgó Szövetség 1979-ben Salamont az „Év játékosa”-nak választotta.

Játékát ezekkel a szavakkal méltatták a Labdarúgó bajnokságaink 1945-1986. című kiadványban: „Ebben a bajnoki évben a magyar futball bővelkedett technikás, jó mozgású, sőt elegáns középhátvédekben. Közülük is kimagaslott a diósgyőriek védője. Salamon soha életében nem vágta előre a labdát, végtelen könnyedséggel passzolt, ráadásul mindig emberhez, így rengeteg támadás indult tőle, ugyanakkor végtelenül megbízható volt. Edzők, mesterek el sem tudták képzelni nélküle a csapatot."

A bal oldali képen Salamon az "Év labdarúgója" serleggel, mellette az 1978-79-es és az 1979-80-as bajnokság válogatottja a posztonkénti osztályzatok alapján


Salamon így foglalta össze a középhátvéd poszt által támasztott követelményeket: „A mi játékunk kisebb területre korlátozódik. Az előttünk helyezkedők jobbára embert fognak, ami valóban megkönnyíti a közbelépést, de egyik mezőnyjátékosra sem hárul olyan nagy idegi terhelés, mint a középhátvédekre, hiszen szakadatlan összpontosításra van szükségünk. Arról nem is beszélve, hogy a korszerű játékfelfogás megköveteli a gyakori felfutásokat is, s ez már a réginél nagyobb fizikai igénybevételt is jelent. És sokszor nekünk is egy az egyben kell játszani. Aztán nem csak középen kell vigyázni, hanem figyelni kell a szélekre is, jobbra-balra keresztezni, kisegíteni a társakat.”

Mi volt a titka a Szabó Géza féle Aranycsapat sikereinek?

Nála a fegyelmezettség, az erőnlét volt talán a legfontosabb. Géza nagyon értett a focisták nyelvén és tudta, hogyan viszonyuljon hozzánk. Emlékszem, többször előfordult, hogy egy-egy meccs utáni vacsoránál panaszkodtunk neki, hogy túl zsíros a kaja. Tudta nagyon jól, hogy miért mondjuk ezt neki és azt válaszolta, hogy akkor igyunk rá egy fröccsöt vagy egy sört. Meg aztán rendre ki is kérte a véleményünket a meccsek előtt. Meccs előtt behívott minket, idősebb játékosokat, 5-10 percet beszélgetett velünk külön-külön, aztán összeállította a csapatot meg a taktikát.

A jobb oldali képen balra Szabó Géza, az Aranycsapat szakvezetője Dr Dudás László és Fekete Ferenc társaságában Salamon József 50. születésnapi ünnepségén.

Ti magáztátok Szabó Gézát?

Persze! Mikor abbahagytuk a futballt, utána tegeződtünk össze vele. Pedig nem is sokkal volt idősebb tőlünk, 10-12 év lehetett köztünk, talán még annyi sem.

Számtalan felejthetetlen nemzetközi kupameccset játszottatok a Kupagyőztesek Európa Kupájában és az UEFA Kupában. Olyan nagynevű ellenfelek ellen játszottatok, mint a Rapid Wien, a Dundee United, a Hajduk Split, a Celtic és a Kaiserslautern. Ki lehet emelni valamelyiket is ezek közül?

Nehéz, nagyon nehéz. De ha egyet ki kell választanom, akkor a Hajduk Split elleni visszavágót emelném ki. A hazai 2-1-es győzelmünk után azon a meccsen úgy lett hosszabbítás, hogy 1-1-nél Surjak a splitiek legnagyobb sztárja a tizenhatosunkon belül egyszerűen nekiszaladt Váradi Ottónak. A román bíró meg persze befújta a tizenegyest. Így lett hosszabbítás, majd büntetőpárbaj, amit végül a hazaiak nyertek meg. Én nem mertem odaállni a 11-es rúgáshoz, mert előtte néhány héttel a Dózsa ellen kihagytam egyet. Ezért lőtte Szántó Gabi a büntetőt...

Surjak aztán a meccs után be is jött az öltözőnkbe gratulálni a játékunkhoz. Mi meg dühünkben dobáltuk a cipőinket a falhoz, majdnem hozzá is vágtuk.


31 évesen lettél először válogatott Nyíregyházán a csehszlovákok ellen, amit még két válogatott meccs követett a Görögországba való szerződésed előtt. Ráadásul Te lettél a csapatkapitány is. Hogy dolgoztad fel, hogy kétszeres kupagyőztesként, év játékosaként illetve kétszeres év válogatottjaként nem kaptál korábban meghívót a nemzeti tizenegybe?

Az első válogatott meccsemen a kezdőcsapatban nem kevesebb, mint 5 (!) diósgyőri játékos kapott helyet. Rajtam kívül Szántó Gabi, Kutasi Laci, Tatár Gyuri és Borostyán Misi is kezdőként lépett pályára, ráadásul Szántó és Borostyán hozzám hasonlóan szintén első alkalommal voltak válogatottak. Hogy volt-e bennem sértődöttség a mellőzés miatt? Nem volt. Tisztában voltam vele, hogy a magyar labdarúgás akkoriban teljesen Budapest centrikus volt és nekem sokkal kisebb esélyem van vidékiként a válogatottba kerülni. Végső soron magam választottam a sorsomat, hiszen Miskolcon maradtam annak ellenére, hogy többször is hívtak nagy csapatok Pestre. De nemcsak az A-válogatott meccsek maradnak örökre emlékezetesek, hanem azok az olimpiai selejtezők is, amelyek hazai meccseit Diósgyőrben játszottuk 30 ezer fanatikus előtt és csak egy hajszálon múlott, hogy nem sikerült kijutnunk az olimpiára.

A bal oldali képen Salamon első válogatott mérkőzése Nyregyházán, a jobb oldalin olimpiai selejtező Diósgyőrben, a kezdőcsapatban a csapatkapitány Salamon, mellette Veréb, a negyedik Kutasi, a hatodik Borostyán, majd Oláh, Tatár és Fekete.


Téged elkerültek a sérülések?

Szerencsére a komolyabb sérülések elkerültek egészen a pályafutásom végéig. Egyszer az egyik lábujjam roppant meg és eltört. Azért kihagytam vagy három hetet, de olyan, hogy porc meg szalag, hála Istennek, ilyenek nem voltak. A vége felé azért már az achillesem kezdett vacakolni, meg szakadásaim is voltam, hol a vádlim, hol a combom. Ez vezetett ahhoz, hogy 1983-ban végül befejeztem az aktív játékot.


Köszönjük az interjút és nagyon jó egészséget kívánunk!


Néhány igazán emlékezetes mérkőzés összefoglalója a lenti linkekre kattintva tekinthető meg:

A Rapid Wien elleni idegenbeli kupasiker összefoglalója itt nézhető meg >>>>>>

A Dundee United elleni hazai diadal összefoglalója >>>>>

A Vasas elleni hatvani MNK kupadöntő restaurált felvétele >>>>>>


Sára festménye Édesapjáról, jobbra pedig a 66-os csapat kerete


50. születésnap a csapat társaságában:




És ezt olvastad már?
Banner

Ez egy archivált cikk, így nincs lehetőség hozzászólás írására.