Dobszerda

_{Szerző: | 2015-09-02 05:00:00}

Tabuk nélkül Tabakkal

Vesztegessünk még néhány szót csapataink nemzetközi kupaszereplésére. Itt a szeptember, iskolakezdés és már csak külföldi csapatokat nézhetünk a tévében, nincs több állva maradt magyar alakulat. Várható volt. Sajnos ez a valóság, itt tart a magyar foci. Ugyanakkor Hajdú B. István gondolatmenete vert szeget a fejembe az utolsó magyar vonatkozású nemzetközi kupameccs tévéközvetítésének vége felé, amikor is összefoglalni próbálta a nyári kupaküzdelmeket. A két európai kupasorozatban összesen 80 csapat szerepelhet a csoportmeccseken, azoknak 25 fős átlagkerettel számolva összesen körülbelül kétezer labdarúgója van, ebből négy a magyar. Konstatálta ezzel a vitathatatlan tényt kedvenc sportkommentátorom, hogy ez talán még nagyobb probléma a magyar labdarúgás szőnyege alatt, mint csapataink korai búcsúja, amihez az utóbbi évek során már-már hozzászokhatunk. Igaz tévedett a jó riporter, mert a lengyelországi légiósaink mellett ott van még Vanczák Vili a Sionnal és Bogdán a Liverpoolal az Európa Liga főtábláján. De most négy vagy hat? Valljuk be, a lényegen nem változtat. Talán igaza van, amikor azt mondja, hogyan is várhatnánk el a magyar válogatottól, hogy csodát téve legyőzze Romániát és Észak-Írországot? Blődség, zöldség. De azért mi újra csak reménykedünk és várjuk a csodát.

És itt is vannak a nyakunkon a sorsdöntő meccsek. Péntekre borítékolható a teltház, Románia az ellenfél, véglegesítve a válogatott keret. Bernd Storck a Dárdaitól megörökölt játékosanyagot igyekezte saját szája íze szerint összeválogatni, véleményem szerint helyesen. Ha jól veszem le, nem az számít ki hol játszik, ki hol játszott, ki mennyi játékpercet játszott az elmúlt hetekben, ki milyen formában van, hanem az egyén mentalitása a prioritás a válogatási elveinél. A feladatra való alkalmasságot helyezi előtérbe. Ezért is kerülhetett be Szalai, aki ugyan nem játszik, de profi hozzáállását megkérdőjelezni nem lehet és ezért maradt ki anno az U20-as válogatott utazó keretéből Balogh, aki ugyan rendkívül tehetséges srác, de kissé öncélú játékos és egy igazi csapatban az individuumnak nincs helye. Hacsak nem zseni az illető és mérkőzések eldöntésére képes. Magyarban ilyet pedig nem ismerek. Csapatként kell funkcionálni mindkét meccsen, csak így nyerhetjük meg azokat, ha megnyerhetjük egyáltalán. Az esélyesek nem mi vagyunk, de kishitűnek sem kell azért lennünk, a románoknál sem kolbászból van a kerítés. Dárdai szerint nálunk most kármentés folyik, és én igazat adok neki ebben is. Meg abban is, hogy valahogyan ki kellene szenvedni a továbbjutást, mert a magyar focinak annyira nagy szüksége lenne erre, mint egy falat kenyérre az éhezőnek.

A mennyeiben meg zajlik tovább az élet. A mi kis savanyú játékunk, ami egy kicsit ugyan sárga is az irigységtől, de legalább a miénk. Nem kis szerencsével, de annál nagyobb akarattal győztük le az ősellenség Újpestet, a hosszabbításban szerzett két pontrúgásból szerzett góllal. Fellélegezhetünk. Mi is, a vezetés is és a szakmai stáb is. Állítólag volt egy Leisztinger látogatás a meccs előtt, ami rossz nyelvek szerint sokat dobott az akarati tényezőkön. Lehetett valami fejmosás, ami eljutott a játékosokhoz is. Kár, hogy mostanában csak akkor látjuk, ha baj van, vagy ha valami fontos mérföldkőhöz érünk infrastruktúrális fejlesztés ügyben. Jobb időkben gyakran megfordult a Naposon, velünk együtt nézte a meccseket. Vajon mi változhatott meg benne? Persze az sem célravezető, amikor a tulaj ott lóg mindig a csapat körül és beleszól minden apró-cseprő dologba. Az már nem egészséges.

Munka azért van még bőven erre a két hétre, ahogy Bogesz is mondta az interjúban. Nem ülhetnek a srácok karba tett kézzel, a veszély még nem múlt el. Válogatott szünet, lesz valami edzőmeccs is pénteken, van elég idő a gyakorlásra, can hová fejlődni. Nem lehet semmire panasz, nem lehet semmire fogni, ha nem jól alakulnának a soron következő sorsdöntő meccsek. A közeljövőben nem a quázi élcsapatokkal kell meccselnünk, hanem a közvetlen vetélytársakkal. Mert tetszik, nem tetszik, idén nem a dobogóért fogunk harcolni, hanem a kiesés elkerüléséért. És éppen ezért, mert a létünk a tét, nem vagyunk már kíváncsiak a hangzatos ígéretekre, beszéljenek a mérkőzések ehelyett, ott mutassuk meg és ne a szájkarate vigye még mindig a prímet. Szerénység, alázat és rengeteg munka. Most van mire építkezni, erre van most szükségünk!

Az iskolakezdéssel egy időben lezárult az átigazolási piac is. Novothny és James érkezésével a vezetés alkalmasnak nyilvánította a keretet a DVTK névhez méltó szereplésre. Vagy legalábbis a biztos bennmaradásra elégségesnek tartja a meglévő névsort. Legyen úgy! Nem lenne jó újrakezdeni, de én is azt gondolom, hogy kár lenne már pánikból igazolni, ne lépjünk még egyszer ugyanabba a folyóba, amibe egyszer már sikerült nyakig elmerülnünk! Bár a Rómaiak szerint ez nem lehetséges, de Magyarországon azért bármi megtörténhet…

Nem tudok elmenni a tartalékcsapatunk elfogadhatatlan szereplése mellett! Értem én, hogy gyengécske még az utánpótlásunk, most épül csak az edzőközpont, nincs elég pálya, meg a srácok is inkább FIFA 15-ben, meg hajzselében vannak otthon inkább, mint alázatban, szorgalomban, netán tehetségben. De itt azért már többről van szó! Az a fiatalember, aki vezeti őket, bárkinek az akárkije, mondhatna végre valami elfogadhatót, miért állunk 5 vereséggel és mínusz tízes gólkülönbséggel 5 forduló után a tabella leges legalján?

Ne verjétek nagydobra, de ha úgy gondoljátok, akkor hagy szóljon!