Banner

A "Görög" - 2.rész

Szerző: | 2014-04-15 21:35:36

Nem létezett számára más csapat, csak a Diósgyőr! Interjú Teodoru Borisszal

Nem létezett számára más csapat, csak a Diósgyőr!

A DVTK saját nevelésű játékosa és annak ellenére, hogy sérülések hátráltatták a pályafutását, a diósgyőri játékosok NB1-es örökranglistáján a 20. helyet foglalja el. Többször hívták külföldre profinak, de hű maradt szüleihez, szülővárosához és szeretett egyesületéhez.

12 év piros-fehér színekben, bajnoki bronzérem, Magyar Népköztársasági Kupa diadal és örökre emlékezetes nemzetközi kupameccsek! Ezeknek volt részese a Görög.

Az interjú első részében Édesapja, Teodoru Szotirisz elevenítette fel gyerekkorát, amikor a görög polgárháború idején több tízezer görög kényszerült hazája elhagyására, köztük ő és testvérei is. Megtudhattuk, hogyan teltek gyermekévei egy idegen országban, hogyan tanult szakmát és miként követte szerelmét Miskolcra. Ezt követően Borisz mesélt pályafutásának kezdeti éveiről.

A második részben pályája sikereiről valamint a pályafutását végigkísérő sérülésekről olvashatunk.

Melyik poszton szerettél játszani a legjobban?

Beállóst sokkal jobban szerettem játszani, mint szélsőhátvédet. Szerettem segíteni a támadásokat is. Hazai meccseken Salamon Józsi elharapta volna a torkomat, ha ott fogom a kezét a saját térfelünkön. Mindig mondta, mikor nyomtuk az ellenfelet, hogy menjek fel a középpályára, ne zavarjam őt ott hátul. Az ellenfél tizenhatosa környékén általában én végeztem el a bedobásokat. Be tudtam dobni a labdát egészen a kapu elé, nagyon sok helyzetet alakítottunk ki így. Tatár Gyuri életveszélyes volt ilyenkor az ellenfél kapuja előtt. Vagy befejelte sokszor, vagy a lepattanó labdát lőtte be a kapuba.

Mitől volt olyan legendásan jó a csapat erőnléte?

Erre egy névvel lehet válaszolni: Szabó Géza. Akkoriban az NB1-es csapatok minden januárban 4000 m-es versenyen vettek részt Pesten a lóversenypályán. Egyik évben az Oláh, Fükő, Borostyán, Fekete, Szántó ötösfogatunk meg is nyerte a versenyt. Úgy futottak, hogy nem tudta őket megállítani senki sem.

Egy alkalommal elindultunk a versenyre, de Mezőkövesdnél olyan hóesésbe keveredtünk, hogy nem tudtuk folytatni az utat. Nem volt mobiltelefon, nem tudtunk szólni senkinek sem, hogy késünk, akkor értünk Pestre, mikor a többi csapat már lefutotta a távot. Szabó Géza mondta az MLSZ-es szervezőnek, hogy átöltöznek a fiúk és versenyen kívül lefutják a távot. Az volt a válaszuk, hogy „Géza! Ismerjük a maga csapatát, nyugodtan üljenek vissza a buszra és utazzanak haza Miskolcra”.

Te csak 1985-ben kaptad meg a magyar állampolgárságot. Hogy utazhattál a külföldi túrákra és meccsekre?

Külföldre csak úgy mehettem, hogy az utazás előtt külön fel kellett menni Pestre az illető ország követségére a vízumért. Ezt általában a technikai vezetőnk intézte. Amikor Kaiserslauternbe utaztunk például, az utolsó utáni pillanatban jött csak meg az útlevelem. Ott voltunk a Ferihegyi repülőtéren, a vízumom meg sehol. Már le is mondtam az útról, mondtam Gézának (Szabó Géza), hogy menjetek, ne várjatok, indul a gép. Ekkor jött a telefon a követségről, hogy meg van a vízum, lehet érte menni. Már nem emlékszem, hogy ki, de elment valaki taxival a vízumomért, emiatt 45 perc késéssel szállt fel a gépünk. Többen is féltek a repüléstől a csapatból, többek között én is. Szidtak is a srácok rendesen a gépen, mert miattam Frankfurt fölött 45 percet kellett köröznie a gépnek, míg leszállási engedélyt kaptunk.

Szinte minden évben külföldön készültetek a bajnokságra…

Mikor már az első csapat játékosa voltam, bejártuk a fél világot. De egy valamiben óriási különbség volt a mostani időszakhoz képest, mégpedig az, hogy hívtak minket. Akkoriban még volt rangja a magyar focinak. Ma akkor megy egy magyar csapat például Törökországba edzőtáborba, ha a klubtulajdonos ki tudja fizetni. Minket meg hívtak. Akkoriban a pesti nagycsapatok szinte kizárólag Dél-Amerikában meg Spanyolországban edzőtáboroztak.

Gondolom, jó néhány érdekes történet eszedbe jut ezekről a túrákról…

Hát persze! Portugáliában túráztunk egy alkalommal. Az ország déli csücskénél van egy kisváros, Sagres. Az van légvonalban legközelebb Amerikához. Volt egy szabadnap, amikor kimentünk kirándulni az óceán partjára. Felálltunk egy kb. kétemeletes sziklára és onnan nézelődtünk. Mondtam öcsémnek meg Szabó Lacinak, hogy „Nézzétek már, lenn a sziklák között van egy csomó rák meg halak, menjünk le, fogjunk valamit”. Lementünk, egyszer csak hallom, hogy a tolmács kiabál le nekünk, hogy „Kapaszkodjatok meg azonnal a sziklába!”. Én megfogtam az egyik sziklát, Szabó Laci a másik sziklát, az öcsém meg elkapta Lacinak a derekát. De ez az egész 1-2 másodperc alatt zajlott le. Akkora hullám jött, hogy még azok is kaptak rendesen a vízből, akik fent voltak. És pillanatok alatt vissza is húzódott. Mondták a többiek, hogy a tolmács, aki úszómester is volt, már elkezdett öltözni, hogy jöjjön menteni minket. Azt mondta utána, hogy ezeknek a hatalmas hullámoknak olyan erejük van, ha nem tudtunk volna megkapaszkodni, bevitt volna minket vagy 100-200 métert a víz alatt.

Oláh Ferivel és az Öcsémmel A Fekete Feri edzette csapatunk Oláh Ferivel a tengerparton

A másik eset már pár évvel később történt, mikor már Dr. Puskás Lajos volt az edzőnk. Spanyolországban voltunk túrán. Az egyik szabadnapon elmentünk egy igazi spanyol farmra. Piknikezés, hússütés meg ami még hozzá tartozik. Annyira jól éreztük magunkat, hogy a végére egy cseppet felöntöttünk a garatra. Egyszer csak Görgei Csucsu megfogott egy csirkét, a nyakát a hóna alá fogta és mondta a tolmácsnak, fordítsa le, hogy ő most el fogja altatni a csirkét. A spanyolok csak néztek, hogy ki ez, varázsló? Csucsu megfogta a csirke fejét, megpörgette, az elájult, a nyaka lekonyult, a spanyolok meg döbbenten néztek egymásra.

Később előkerült valahonnan egy ló. Egyik csapattársunk itthon járt lovagolni, egyből felpattant rá. Csakhogy fordítva ült fel a lóra és a farkát fogta a kantár helyett. Mi persze majd leestünk a padokról, Lajos meg nagyon berágott, mentünk vissza a szállodába edzeni. Olyan edzést tartott, hogy futás közben át kellett ugratni a lehajolt csapattársunkon. A piások persze tíz percen belül összehányták magukat.

Öcséddel, Vaszilisszel együtt Titeket többször hívtak profinak Jugoszláviába meg Görögországba is. Miért maradtatok?

Igen, így volt. Skopjében például télen szerepeltünk egy tornán. Apunak a húga meg a nővére ott laktak. A Vardar Skopje edzője az egykori jugoszláv válogatott Bobek volt, aki látott engem Korzikán azon a bizonyos ifitornán, amiről már meséltem. Jól beszéltem a makedón nyelvet és szóba elegyedtünk, hosszasan elbeszélgettünk. A torna döntőjét pont a Vardar Skopjéval játszottuk és tizenegyesekkel meg is nyertük a tornát. Akkor szóltak, hogy szívesen látnának minket Cikivel a csapatukban. Édesanyám akkor ki is jött velünk, hogy a rokonokat meglátogassa. Vendéglátóink annyira komolyan gondolták a szerződtetésünket, hogy meg is mutattak nekünk egy háromszobás lakást.

Szalonikibe is hívtak minket. Itt voltak a lakásunkon az Arisz képviselői. Abban az időben még a szüleimmel éltem. Aláírtam a szerződést, aztán gyorsan vissza is vontam. Hogy miért? Azt hiszem megijedtem a lehetőségtől.

Hogy kerültél képbe a görögöknél?

Jól ismertem Mokalisz Kosztaszt, aki Törőcsikkel kezdett focizni a BVSC-ben. Ő már akkor az Arisz Szaloniki játékosa volt. Minden nyáron lent voltam Görögországban az egyik haveromnál és többször találkoztunk Mokalisszal. Ő tudta, hogy én a Diósgyőrben futballozom, ő ajánlott be az Arisznál. Egyik éven Gujdár Sanyival is találkoztam Szalonikiben. Sanyi 25-szörös válogatottként igazolt az Ariszhoz és 1982-84 között volt a csapat kapusa. Egyik edzésük után felmentünk a lakására és ő is elmondta, mekkora hülyeséget csináltam, hogy görög létemre nem mertem kimenni profinak. Ismert, tudta, hogy egészen biztosan megálltam volna a helyem. Így visszapörgetve az idő kerekét, lehet, hogy már máshogy döntenék…

Nem voltál igazán szerencsés a sérülésekkel…

Hát, igen. Ha a sok sérülésemet összeadom, azt lehet mondani, hogy 3 év ment el a pályafutásomból. Ha nincsenek ezek a peches sérüléseim, még 80-100 meccset simán játszhattam volna az NB1-ben.

Ezen a képen pont azt a pillanatot kapta el a fotós, amikor Vépi legallyazta a bokámat az Üllői úton. A kép alá rosszul van írva a név, nem Ebedli volt, hanem Vépi. A sípcsontomat találta telibe, de a sípcsontvédő felfogta a rúgást, darabokra tört. A bokám viszont fekete lett, mire beért hozzám a pályára Lujó, Tóth Pista, a gyúrónk. Alig tudta levenni a cipőt a lábamról.

Azt mondták a srácok, hogy a meccs után Vépi bement az öltözőbe, elnézést akart kérni, de Salamon Józsi kizavarta. Én ekkor már persze a Sportkórházban voltam.

Vándor Kálmán, a legendás sportújságíró ezeket a gondolatokat vetette papírra Vépi kíméletlen belépője után, ami 1979.április 3.-án jelent meg a Népszavában:

„Vajon Vépi Péternek eszébe jutott csapattársa Szokolai, amikor kíméletlenül letaglózta a diósgyőri Teodorut? …. Mert a ferencvárosi válogatott jobbszélső is hasonló módon került kórházba, s szombaton – talán – az ő távolléte is szerepet játszott abban, hogy csapata nem tudta a hazai pálya előnyét érvényesíteni, fél tucatnyi gólhelyzetet hagyott kihasználatlanul. Amiért természetesen Vépi is károsult…

Természetesen a kérdésre van válasz. Amit saját magunktól adhatunk, az csak az érthetetlenséget tükrözi.

Hogyan veszítheti el ennyire a fejét egy játékos, aki a pályán kívül udvarias, előzékeny, segítőkész fiatalember, akit nemcsak a zöld-fehér színek határtalan szeretetéért kedvel mindenki. A vezetők is hibásak abban, hogy ilyesmit megenged magának, mert ha ilyenkor lehívnák a pályáról, akkor talán könnyebben megértené: ha elveszíti a fejét, akkor többet árt, mint használ csapatának, a sportszerű magatartásról nem is szólva.”

Ez volt az első súlyos sérülésem, amit aztán követtek sorban a többiek is sajnos. Háromszor kellett műteni a térdemet.

A Hajduk Split meccs előtt volt egy nagyon szerencsétlen balesetem. Edzőmeccsre készültünk a Volán ellen és a meccs előtt többen is kipróbálták Tatár Gyuri új Zsiguliját. Akkoriban a mai VIP parkoló helyén még salakos pályák voltak, ahol reggeltől estig rúgták a bőrt a gyerekek meg ott mentek a gyári bajnokságok is. Én a pályának háttal állva beszélgettem Oláh Ferivel meg Fekete Lacival, miközben az egyik csapattársam körözött a pályán a Ladával. Egyszer csak megcsúszott az autóval, nekiment a villanyoszlopnak és felénk csapódott. Feri meg Laci még éppen fel tudtak ugrani a motorháztetőre, de engem pont telibe talált. Nekicsapódtam a szélvédőnek és onnan nekem se kép, se hang. Nem emlékszem semmire, a többiek mesélték el utólag, hogyan történt az egész. Az volt az isteni szerencsém, hogy Feriék azonnal hívták Lujót (Tóth Pista), a gyúrónkat. Ő mentette meg az életemet, kihúzta a nyelvemet, hogy ne fulladjak meg. Én csak a kórházban tértem magamhoz. 7 nap után saját felelősségemre kijöttem, nehogy bajba kerüljön miattam a csapattársam, aki elütött. Hosszú idő telt el, mire úgy felépültem, hogy visszakerülhessek a csapatba.

Aztán egy Pécs elleni meccsen egy kapu előtti ütközésnél kapusunk, Szabó Laci eltörte a bordámat. Azóta, ha időnként összejön a csapat, nem is ülünk egy asztalhoz. Mindig mondom Lacinak - persze viccből -, hogy „ne ülj mellém, mert eltöröd valamimet”!

Meglehet, az is hozzájárult a sok sérülésemhez, hogy mi még rendszeresen edzettünk abban az időben a salakon, hiszen csak egy füves edzőpályánk volt és arra sem lehetett mindig rámenni. Ebből a szempontból a mai körülmények összehasonlíthatatlanul jobbak.

Lujóról vidámabb dolgok is eszedbe jutnak, ugye?

Persze. Skóciában, Dundee-ban a hotelben, ahol el voltunk szállásolva, a meccs előtti este esküvőt tartottak. Minket felküldtek már korán aludni, de Lujó lent maradhatott. Azt mondta, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem győződik róla, hordanak-e a skótok alsónadrágot a szoknya alatt. Másnap nevetve mesélte, hogy ő bizony alánézett a skót pali szoknyája alá és nem volt alatta semmi.

Milyen emlékek élnek benned a KEK és az UEFA meccsekkel kapcsolatban?

Glasgowban, mikor a Celtic elleni meccsre készültünk, edzés után az öltözőben be akartunk ülni egy nagy kádba, de nem mertünk, mert pezsgett a víz. Szóltunk a technikai vezetőnek, hogy „Gyere már, meg akarnak minket mérgezni”. A személyzet nyugtatott meg bennünket, hogy üljünk be nyugodtan, ez csak egy víz alatti masszázsgép. Akkor ennek Magyarországon még nyoma sem volt.

Szintén a Celtic meccshez kapcsolódik egy érdekes eset. Ősszel volt a kupameccs. A Celticnek Umbro márkájú meze volt, mi szerelésünk meg Yassa volt, a csillagos mez. Az edzésen fáztunk, mert csak rövid ujjú mezt vittünk magunkkal. Kértük a hazaiakat, hogy adjanak már hosszú ujjú felsőt. Adtak is készségesen. Mi felvettük az Umbro felsőjüket, erre egyszer csak a lelátóról odajött hozzánk egy pali és azt mondta, hogy vegyük le, mert nekünk a Yassa-val van szerződésünk. Azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy fázunk, akkor vegyük a skótok melegítőjét alulra és arra vegyük rá a Yassa mezt. Valószínűleg a Yassa-nak lehetett az ottani képviselője.

Kaiserslauternben kaptunk egy hatost. A meccs után vacsoráztunk a szállodában, Briegelék bejöttek és szóltak a pincéreknek, hogy a diósgyőri fiúknak vigyenek ki mindent, amit csak kérnek. Beszélgettünk velük és szóba került, hogy milyen prémiumot kapnak a győzelemért. Kiderült, hogy átszámolva 450.000 Ft-ot kaptak azért az egy győzelemért. Majd leestünk a székről. Azért akkor Magyarországon egy Volkswagent lehetett venni!

Melyik csapattársaid álltak hozzád a legközelebb? Úgy tudom, hogy a mai napig legendásan jó a kapcsolatod pl. Kutasi Lacival, a kiskun veszedelemmel.

Így van. Egy spanyolországi túra alkalmával a Gibraltári szoroson keresztül áthajóztunk Afrika keleti végébe Seutaba. Kutasi Lacival voltam egy szobában. Kiálltam cigizni a szállodában a teraszra nyíló ajtóhoz meztelenül, csak a függönyt tettem magam elé. Laci felkelt az ágyból, kirántotta a kezemből a függönyt és kilökött a teraszra. Ott álltam a teraszon egy szál cigarettában. Kiabáltam Lacinak, hogy engedjen vissza, ő meg majdnem rosszul lett a röhögéstől.

Annak ellenére, hogy ugyanazért a posztért küzdöttünk, nagyon jó volt a kapcsolatom Váradi Ottóval is. Kölcsönösen tiszteltük és szerettük egymást. Egyszer az Újpest ellen játszottunk itthon. Én szélsőhátvédet játszottam, Ottó volt a belső védő. Törőcsik csinált egy cselt, Ottó megette és kicsúszott a salakra. Erre mondtam neki: „Gyere már Geda, tízen vagyunk!” Mit mondjak, nem a legirodalmibb nyelven adta tudtomra, hogy ezzel a beszólással nagyon megbántottam.

De sorolhatnám szinte az összes egykori csapattársamat! Az egy más világ volt. Mi nagyon szerettünk egymás között lenni. Legtöbbször korábban érkeztünk edzésre, hogy még tudjunk dumálni egyet, vagy megigyunk közösen egy kávét. Edzések után többnyire maradtunk, nem rohant senki sem haza. Átmentünk a faházba, megittunk egy sört, kártyáztunk, szóval összetartó társaság voltunk…..

Folytatjuk…

Elolvasom A "Görög" 1. részét >>>>>>>>>>>>>>>

És ezt olvastad már?
Banner

Ez egy archivált cikk, így nincs lehetőség hozzászólás írására.