A "Görög" - 1.rész

Interjú Teodoru Borisszal

1957. március 3.-án született Miskolcon. A DVTK saját nevelésű játékosaként 154 NB1-es mérkőzésen öltötte fel a piros-fehér szerelést és védő létére 5 alkalommal eredményesnek is bizonyult.

A 154 élvonalbeli meccsével a diósgyőri labdarúgók NB1-es örökranglistáján az előkelő 20. helyet foglalja el. Ha nem jönnek közbe a súlyos sérülések, akkor egészen bizonyosan az első 10-ben foglalna helyet.

A „Görög” 12 éven keresztül szerepelt az első csapatban. Tagja volt a bajnoki bronzérmes diósgyőri Aranycsapatnak és részese volt az 1977-es Magyar Népköztársasági Kupa diadalnak és a DVTK nagy nemzetközi kupamenetelésének! Olyan feledhetetlen kupameccseken lépett pályára, mint a Besiktas, a Rapid Wien, Dundee United, a Kaiserslautern illetve a Celtic Glasgow elleni KEK és UEFA Kupa találkozók.

Érdekesség, hogy testvére, Vaszilisz is a DVTK játékosa volt. Több szezont játszottak együtt az első csapatban, 56 mérkőzésen voltak együtt a csapat tagjai.

Egy térdsérülés miatt 1986-ban pályafutása befejezésére kényszerült. Utolsó meccsét Hódmezővásárhelyen játszotta 1986.10.05-én.

Az interjú első részében először Borisz édesapja, Teodoru Szotirisz meséli el, hogy a görög polgárháború elől menekülve miként került a 40-es évek végén még gyerekfejjel Magyarországra. Megrázó kép tárul elénk szétszakított családokról, gyerekekről, akik idegen országban kényszerültek új életet kezdeni és egy közösségről, amely a hazájától távol is példát mutatott összetartozásból.

Ezt követően Borisz emlékezik vissza pályája kezdetére a toborzón való kiválasztástól az élvonalbeli bemutatkozásig.

Kedves Szotirisz! Legyen kedves mesélje el olvasóknak, hogyan került Magyarországra?

1948. április 7-én érkeztem Magyarországra. 13 éves voltam akkor. 65.000 görög kényszerült arra, hogy a polgárháború miatt elmeneküljön a hazájából. Több ezer menekült érkezett Magyarországra, köztük én is. Rengeteg család szakadt szét, a feleségem szülei például Lengyelországba menekültek. Öten voltunk testvérek és a szüleink beleegyezésével evakuáltak négyünket a harcok miatt. Édesapám a fronton harcolt, nem is tudtunk tőle elbúcsúzni. Édesanyám, a Nagyapám és a Bátyám otthon maradtak. Édesapámmal már azt követően sajnos nem is találkoztam, elesett a fronton. Ezt mi, gyerekek már csak Magyarországon tudtuk meg.

Hol tanult meg magyarul és hogyan választott szakmát?

Megérkezésünket követően az Andrássy laktanyában szállásoltak el minket. Onnan később átkerültünk Kispestre, majd Iszkaszentgyörgyre. Egy évig voltunk itt és itt tanultunk meg magyarul. Később az Üllői útra kerültünk egy gyermekotthonba, ami korábban szintén laktanya volt. Valamikor 1949 nyarán felsorakoztattak minket az udvaron. Rengeteg görög meg macedón fiatal volt ott. Nem számított, ki honnan jött, olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek. Felsorakoztunk és jöttek a különböző gyárak képviselői. Nem kérdezték, hogy milyen szakmát akarunk tanulni, csak elosztottak minket. Így lettünk ipari tanulók és 1949 és 51 között szakmát tanultunk. Volt, aki a Ganz-Mávagba ment, mások a Vörös Csillag Traktorgyárba, vagy a Vörös Izzóba.

Részt vettünk a görög falu, Beloiannisz felépítésében is. Miután kitanultuk a szakmát és felszabadultunk, hétfőtől szombatig dolgoztunk a munkahelyünkön, vasárnap meg mentünk építeni Beloianniszt. Nagyon rövid idő alatt felépült, gyönyörű szép lett.

Hogyan kerültek Miskolcra?

Már Pesten elkezdtem udvarolni a leendő feleségemnek. Ő 1952-ben került Miskolcra, én pedig 53-ban jöttem utána. A fővárosban volt egy úgynevezett Görög bizottság, ott kellett intézni ezeket a dolgokat. Jelentkeztem a bizottságnál, hogy én is szeretnék jönni Miskolcra. Nagyon sok, legalább 2-300 görög érkezett Miskolcra és helyezkedett el főként az akkori Lenin Kohászati Művekben meg a Dimávagban. Feleségemmel 1954 februárjában házasodtunk össze, 1957-ben született meg Borisz, majd 1962-ben Vaszilisz.

Beloianniszba később is jártunk rendszeresen, mert a feleségem rokonai oda kerültek Lengyelországból. Évente 4-5-ször mindig meglátogattuk őket. Az augusztus 20-i ünnepet szinte mindig ott töltöttük, legalább 100-150-en mentünk ezekre az alkalmakra Miskolcról.

Köszönjük szépen és további jó egészséget kívánunk Önnek!

Borisz! Hogy kezdődött a pályafutásod?

10 éves voltam, mikor Édesapám levitt egy toborzóra. Volt ott vagy kétszáz gyerek, alig fértünk az edzőpályán. Nem húszan-harmincan jöttek, mint manapság. Kétszázan, de volt olyan toborzó, amire háromszázan is jöttek. Hódi Zoli Bácsi volt az első edzőm. A toborzón írta a neveket a noteszébe és mondta, hogy akit két héten belül értesítenek, az jöhet majd edzésre. Rengeteg tehetséges gyerek volt akkoriban. Salamon Józsi mesélte, hogy őt például elküldték a toborzóról, amin szintén több százan voltak. Aztán valaki lemorzsolódott és szóltak neki, hogy jöhet edzésre. És az ország talán legjobb középhátvédje lett belőle.

Kiktől tanultad meg a futball alapjait?

Hódi Zoltántól meg Csányi Józseftől. Korábban mindketten az NB1-es csapatban futballoztak, mindent tudtak a fociról. Sokszor ámulattal néztük őket, amikor bemutatták a labdás gyakorlatokat. Istenként tekintettünk rájuk és óriási tiszteletben tartottuk őket! Nem csak a focira, hanem az életre is neveltek minket, szinte második apánk voltak.

Számtalanszor szerepeltél a Borsodi ifiválogatottban, a Vidék válogatottban, a SZOT válogatottban. De nem lehettél utánpótlás válogatott. Miért?

Én és a testvérem, Vaszilisz mindketten Miskolcon születtünk, magyar állampolgárságot azonban csak 1982-ben kaptunk. Ezt megelőzően az egész családom hontalan volt. Ezért nem lehettem például ifjúsági válogatott sem, pedig hívtak volna többször is. Mikor a Petőfi utcai Tanácson letettük az állampolgársági esküt én 25 éves voltam, a testvérem pedig 20.

Ifiválogatott nem lehettem, de nagyon sokszor szerepeltem a Borsodi ifiválogatottban, a SZOT válogatottban és a Vidék válogatottban is.

Akkoriban rendszeresen megmérkőzött egymással Budapest és a Vidék válogatottja. Ezek a meccsek kiválóak voltak arra, hogy a tehetséges fiatal játékosok szem előtt legyenek és megmutathassák tudásukat a szakembereknek.

Alig múltam 16 éves, amikor a Vidék válogatottal előmeccset játszottunk a Budapest válogatott ellen 1973-ban a 3-3-ra végződött magyar-svéd VB selejtező előtt. Fantasztikus hangulat volt. Emlékszem, Edström fejelte be az egyenlítő gólt Bicskeinek, amiatt nem jutottunk ki az NSZK-ban megrendezett világbajnokságra. A mi meccsünk második félidejében már 80.000 néző volt a Népstadionban. Feledhetetlen élmény volt.

Egy kis ízelítő a svédek elleni világbajnoki selejtező hangulatából:

1974. májusában a Borsodi ifiválogatottal megnyertük az országos tornát. A döntőt Székesfehérváron játszottuk Békés megye válogatottjával Albert Flóri jugoszlávok elleni búcsúmeccse előtt. Szűcs Pista, Fükő Sanyi, Borostyán Misi, Szűcs Jani játszottak abban a válogatottban. Nagyon jó kis csapatunk volt, mindenkit megvertünk. A győzelemért jutalmul egy 10 napos korzikai tornára utazhattunk. Csodálatos élmény volt. Bécsen keresztül Livornoig vonattal mentünk, onnan meg hajóval utaztunk Bastiaba.

Rendszeresen rendeztek akkoriban SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) tornákat is. Kohász csapat játékosaként Szűcs Pistával meg Koleszárik Sanyival mi ugye a Vasas válogatottban játszottunk. Rajtunk kívül a Vasasból, a Csepelből és a Videotonból szerepeltek benne játékosok. Izsóval Ignáccal, Végh Tibivel, Májer Lajossal, Csongrádi Ferivel játszottunk egy csapatban. Szenzációs játékosok voltak mindannyian, hatalmas élmény volt velük egy csapatban játszani. A vasutas válogatottban főleg debreceniek meg BVSC játékosok szerepeltek, az ÉDOSZ válogatott pedig a Fradira épült.

A középső képen hátul sötét mezben Borisz, a jobb oldali képen a Vasas szakszervezeti válogatottban a diósgyőri játékosok az álló sorban első Teodoru, harmadik Szűcs István, a guggoló sorban balról második Koleszárik

Hogy volt az a „majdnem” élvonalbeli bemutatkozás?

Még nem voltam 18 éves, a Győr ellen játszottam volna az első NB1-es meccsemet. A meccs előtti napon szóltak, hogy Kovács Pali megsérült, nem tud játszani, ezért készüljek, mert másnap én játszom helyette. Gondolhatod, mennyit aludtam aznap éjszaka. Alig vártam már a bemutatkozást. Bemelegítettünk, visszamentünk az öltözőbe, hogy átvegyük a meccsszerelést, és egyszer csak a csapatkapitányunk Hajas Imre szólt Szabó Gézának, hogy „Géza! Szólt a játékvezető, hogy Borisz nem játszhat, mert nem kérték meg az ifjúsági korú játékos külön játékengedélyét”. Nekem vissza kellett öltöznöm, a többiek meg mentek ki játszani. Ott sírtam az öltözőben. Gondolj bele, első NB1-es meccsem lett volna, ráadásul hazai közönség előtt, de a technikai vezetőnk figyelmetlensége miatt nem léphettem pályára. Ez lelkileg nagyon megviselt, idő kellett, mire lelkileg újra magamhoz tértem.

Végül Salgótarjánban került sor az élvonalbeli bemutatkozásodra

Tizennyolc és fél éves voltam, amikor 1975.szeptember 13-án léptem először pályára az NB1-ben. Salgótarjánban játszottunk és Tóth Lajos helyére álltam be csereként. Emlékszem, Csányi Józsi Bácsi látta rajtam, hogy mennyire izgulok az élvonalbeli bemutatkozás miatt. Odajött hozzám, mikor melegítettem az oldalvonal mellett és ezekkel a szavakkal bíztatott: „Látod Borisz, a sok munka meghozta a gyümölcsét, ezért gürcöltél éveken keresztül. Ne izgulj, csináld az egyszerűt és nem lesz semmi probléma”.

18 évesen már profi szerződést kaptál

Igen, 18 évesen írtam alá az első szerződésemet. Akkoriban nem úgy volt, mint mostanában, hogy fél meg egyéves szerződéseket írattak alá a játékosokkal. Nekem három szerződésem volt Diósgyőrben, mind a három öt évre szólt. Sajnos, a sok sérülés megakadályozott abban, hogy kitöltsem az utolsót.

A Képes Sportban megjelent a Teodoru testvérekről egy összeállítás, amelyben arról kérdeztek titeket, mit gondoltok a másikról. Te abban azt mondtad, hogy Ciki sokkal tehetségesebb játékos volt nálad.

Más típusúak voltunk, ő nagyon technikás volt, gyors volt, nagyon jól cselezett. Csak hát ő is hamar abbahagyta, mert vagy tízszer volt műtve a térde. Neki egyik térdében sincs keresztszalag, nekem csak az egyikben. Nagyon sokra vihette volna a Vasasnál, csak hát közbeszóltak a sérülések.

(Vaszilisz így jellemezte a cikkben testvérét: "A Bátyó gyors, kemény játékos, kitűnően ért az emberfogáshoz. Képes bárkit kikapcsolni a játékból. Igazi görög temperamentummal játszik" A szerkesztő kiegészítése.)

Mikor Ciki megkapta az állampolgárságot, Mezey Gyuri már másnap meghívta az olimpiai válogatottba. Az NSZK-val játszottak edzőmeccset Hatvanban és Bognár Gyurival meg Détárival alkották a középpályás sort. Sajnos, súlyos sérülést szenvedett ezen a meccsen, mert a kis Rummenigge rátartott a bokájára és elszakadt a szalagja.

Folytatjuk…..